Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Szilágyi Miklós: Engem szerettek az urak
— Józsi bátyám, meghalt az édesanyám! — Oda való vót mán! — azt felelte. Olyan rosszul esett az nekem! Hát ő is, mindenki oda való, akit a Jóisten elhív. Még a fiatalt is, nemhogy az öreget. De még 64 éves vót, 65-be fordult. Jöttek oda magánbetegek, mer’ nőgyógyász vót, be vót egy szoba rendezve neki. Két szobajány vót, az egyik az asszonyé vót — szóval én az asszonnyal vótam —, a másik meg engedte be a betegeket. A Kecskeméti utca 11 szám vót az övék, a Rökk Szilárd utca 17 és a Ráday utca 19. Három háza vót! És a lakóktúl hozták a házmesterek a sok pézt. Fel kellett őtözni fekete ruhába, fehér köténybe, fehér fityula, mikor mán terítettünk. Sokszor ketten teritettünk a Mariskával, az egy szombathelyi jány vót. Oszt akkor vasárnap mindig három poharat: vasárnap, ünnepen mindig kaptunk mi is bort. Máskor nem. Ők mindig ittak. A poharat odatettük: , — Te, most mán ne menjünk be. Összeszid, hogy a poharakat nem felejtettük el?! — mer valamit elfelejtettünk odatenni. Tudja fene: sótartót? borsot? És mindig kellett stoppolni, zoknit. Kiültünk a kertbe, de kelletett valamit mindig csinálni. Otthon meg pucolni az ezüstöket. 90 darab ezüstöt pucoltunk meg, minden hónapba meg kellett kétszer pucolni. Ilyen porral, spirituszt öntöttünk bele, avval pucoltuk. Az egyik kente, a másik dörzsölte. Meg ki kelletett kefélni, mer’ olyan cifrák vótak. Vót egy német kisasszony, Poldinak hívták, vitte a gyereket sétálni. Oszt’ olyan soká jött haza. Pedig hamarabb etettík a gyereket. Aztán kiabált nekem az Andris, kicsi vót, de mán a kocsi mellett ment: — Rósi! Leszóltam: — Mostmán mosakodok. Várjanak egy kicsit a kapunál! Mikor megyek lefele az első emeletiül, hát nagyot toppantott a kölyök a lábával: — Rósi! Hát mír nem olyan soká gyónni!? — Hát nemsoká gyöttem? Akkor visszamegyek! Azt akarta mondani, hogy mír olyan soká gyöttem, de nem tudta kifejezni magát. A Poldi nevette, mer értett magyarul. A Svábhegyen meg — mer ott vótunk május elsejitűl szeptember elejiig — a padlásfeljáróba ilyen falépcső vót, rézrudakkal, ahogy mentünk fel, a padláson is szőnyeg vót. És odarakták a játékokat, rengeteg játékjok vót azoknak is. Oszt valami játékot keresett a kölyök, aztán azt mondja neki a nagyanyja: — Kérdezd meg a Rózsit, hová tette! Jött: — Rósi! Hol van a ... nem tudom én mán mit keresett. Mondom: — Fenn van padlásjáróba! — mer én raktam fel, mindig szíthagyták ott a kertbe, nekem kellett összeszedni. Akkor lekiabált, hogy: — Rósi! Mondom: — Tessík! Mit akar az Andriska? — Hát nincs van itt! így: nincs van. Mondom: — Ott van, odatettem. Azt mondja a nagyanyja neki: — Te kis sváb, te! Hát most mán magyarul is kéne, hogy tanuljon. Kertész is vót ott, szép gyep vót. Arra nem vót szabad rálépni, a nagyapja haragudott, ha összetaposgálták. Megláttam, mondom: — Andriska, gyere onnan! Lejönni, mer nem szabad ottan! — Mír mindig idenízni? Annyit nevettünk rajta. 43
