Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 3. szám - Szilágyi Miklós: Engem szerettek az urak

És jöttek a munkások mán korán, ugye, kopácsoltak, utat csináltak, vagy mi a francot csináltak, én nem tudom. Csak elég az hozzá, hogy azt mondja:

— Eredj ki, és mond meg a munkásoknak, hogy ne dógozzanak!

Hát — mondom — én nem megyek. Hogy ezek összeszidjanak? Megálltam a kapunál, néztem űket, aztán visszamentem. Azt mondtam neki:

— Azt mondták, hogy nem hagyják abba.

’38-ba vöt, ’38 elejin, hogy én ott vótam ezeknél. Vöt sofőr, szakácsnő, meg én vótam. Az öregeknél meg, a Zilahyné apjánál — polgármester yót a Piroskának az apja — inas is vöt. Meg szobajány. Azok a Gülbaba utcában laktak. Én is vótam ottan eccer segíteni. Marika néninek hítták a szakácsnőt, attúl tanultam, hogy hogy kell a tortát: ne kavargas- sam, hanem verjem bele a habot!

És Karádi Kati is járt oda ám! Hát az fedezte fel. És Zilahynénak meg Rakovszky Iván, az mindig telefonálgatott neki. Azt mondta:

— Hogyha, Rózsi, felveszed a telefont, és Rakovszky telefonál, mondjad, hogy nem vagyok itthon! — Akart neki udvarolni, de neki nem kelletett.

Légcsőhurutot kaptam aztán. Mán akkor is! És telefonált az orvosnak, hogy mi bajom. Nem vótam egy évig se, csak hat hónapig. De osztán írt nekem egy levelet, hogy tud egy helyet a Svábhegyen, de én oda nem mentem, mert arról rosszakat hallottam. Hogy rosszul bánnak a cseléddel. Mondom: a fene egye meg, nem megyek én oda! Meg is van még ez a levele.

Előtte meg két zsidónál laktam, de nem sokáig. Mikor rossz vót, otthagytam. Az egyiknél csak egy íccaka aludtam. Ezt a helyszerzőnél vettem ki. Eccer vettem fel a helyet ilyen helyszerzőtűl, a Margit körúton vót, most Mártírok útja. Mondom:

— Nincs itt poloska? — Mer két helyen vótam még ottan, de mindenütt poloska vót. És annyira szerettek!

Aszongya, hogy nincsen. Megnyugodtam. De mán az nem tetszett, hogy a konyhába vót a gáz, és ottan nem szabad lett vóna aludni, de vót egy nagy fia, olyan gimnazista fia, oszt a cselédszobát annak adták. Fogorvos vót amúgy. Hű, mondom, nem maradok én itt, én ilyeneket nem takarítgatok! Nekem meg olyan vaságy vót, olyan összehajtós, azt ki kelletett nyitni, a konyha közepire kihúzni. Adott tiszta ágyneműt, lefeküdtem. Hát én nem tudtam aludni! Vakaróztam ... Hát idegen helyen vagyok . . . Még ífélbe, még akkor se aludtam. Felkeltem, odatapogattam ... Azt se tudtam, hol gyújtsam meg a villanyt, ugye, első íccaka. Valahogy megtapogattam. Felhajtom a paplant, hát csak úgy nyüzsögtek alattam! Szaladtak szíjjel! Drótbúi vót az a vaságy, bebújtak. Még a lisztbe is mászott a poloska, a kredencbe, ahogy kinyitottam az ajtót. Ilyen bádogdobozba rizs vót, még abba is mászkáltak a poloskák. Reggel felkeltem, a lepedőm csupa vér vót. Mondom:

— Én, nagyságos asszony, elmegyek, én nem maradok itten.

— De innen nem mész el! — Nem engedett addig el, hogy mossam ki a lepedőt. Hogy: hogy adja oda a másiknak, aki jön majd?! És akkor a kis kufferomat kinyitotta, hogy nem viszek-e el ezüstöt.

— Nem kell nekem a naccságának az ezüstje!

A Schmidlechneréknél öt évig vótam. Egy nőgyógyász vót ez, de egy szigorú, káromko- dós ember vót. Sokszor azt mondta, hogy: az anyja úristenit magának! És mikor meghalt az anyám, ’34-be, még mindig eszembe jutott, és elkezdtem sírni, potyogtak a könnyeim. Akkor azt mondta a méltóságos asszony — az is méltó vót — hogy:

— Hát mi lelte eztet, hogy ez mindig sír?

Azt mondja a Bükiné — az a sógornőmnek a sógornője vót — aszongya:

— Hát meghalt az édesanyja, aztán aztat siratja.

Mindig kűdtem az anyámnak, mer annak meg nem vót se nyugdíja, semmi. Mondta, hogy mán tyúkot adott el, meg tojást adott el. És kűdtem neki 5 pengőt. Az még akkor nagy pénz vót.

És mikor meghalt az anyám, a Józsi bátyámra — az vót a legöregebb — azír haragudtam meg, mert jött befele, én meg sírva mentem elébe, hogy:

42