Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Szilágyi Miklós: Engem szerettek az urak
— Én nem megyek! — Mér nem míssz? — Azír, mer ott fiúval kell táncolni. — azt feleltem. Mer mink táncoltunk jányok, de fiúval nem táncoltunk. És akkor én elmentem varrni tanulni. Tizenhat vótam. A bátyám fizette a száz koronát akkor értem. De az is csak dógoztatott, hogy: ezt szegd el, meg ezt meg azt.. . Otthagytam, oszt akkor elmentem a zsidó tanítóékhoz a kisjány mellé. Azt vittem sétálni, meg arra vigyáztam. Az iskolába laktunk, de én mondtam, hogy én nem alszok itt, mer itt annyi a svábbogár, hogy íccaka csak úgy hemzsegnek. Hazajártam. Eccer elvittem a kisjányt is haza. Mán elég nagy vót, de fel kellett vóna venni, de nem vettem. Hát nehéz vót! Osztán mindig kérdezte, hogyha egy kapuhoz értünk: — Rózsi, itt lakik a maga idesanyája? Mondom: Nem. Egyszer aztán, mikor mán beírtünk a mi utcánkba, a Bocskai utcába — Betyár utca vót akkor —, elkezdett sírni, hogyhát: — Aj, de messze lakik a maga idesanyája! Mírges vótam rá, és az anyám: — Hát ne bánd mán szegínyt! Mondom: Többet nem hozom el! Meg a Hoffman tanáréknál vótam, a Széchenyi utcán. De ott nem sokáig, mer vót egy olyan bolondos fiók. Sok galambja vót, oszt felkűdött a galambpadlásra, hogy takarítsam ki. Én olyan hányingerrel jöttem ki, úgy megútáltam ott! Tán egy fél évig vótam ott. Nem vót mán ruhánk, mondom: — Én felmegyek Pestre! Aszongya anyám: — Nem míssz, mer ott elromlasz! — Dehogy romiok én el! — Hát feljöttem Budapestre. Zsidóknál laktam, de mindig sírtam, oszt 3 hónap múlva visszamentem. Haza, Kisújszállásra. Mer olyan anyás vótam, sirattam az anyámat. Meg azt mondta Sándor bátyám, meglátogatott a Dob utca 47-be, hogy: — Te, itt ne lakjál, mer eccer valami zendülés lesz, és azt hiszik, hogy te is zsidó vagy, és agyonvernek. Megijedtem, és felmondtam. Hazamentem. Akkor megint feljöttem. A Kecskeméti utca 11-be laktam öt esztendeig. Meg fenn a Rózsadombon Zilahy Lajos írónál egy fél esztendeig. 9 éves vót a Mihály. Aztán öngyilkos lett ott kint, azt mondják. Kimentek, ügyi, Amerikába. Olyan csúnyán beszílt nekem, én meg olyan érzékeny vótam, oszt sírtam. Azt mondja — Bárczy Piroska vót a felesíge, még az megvan — azt mondja: — Hát most mír bőgsz? — így mondta. Űk tegeztek, az asszony is. Nem bántam. Én magáztam a Mihálykát is. — Hát — mondom — én olyan szépen beszélek a Mihálykához, és ő meg olyan gorombán szólt nekem vissza. És akkor behívta a Mihályt, hogy: — Kérjél bocsánatot Rózsitúl! Nem jött! Vót sofőr is, Miklósnak hívták. Azt mondja Miklós: — Ki ne menjen! Gyöjjön be ő, oszt kérjen bocsánatot magátúl! Nem jött a kölyök. De az anyja izélte, hogy igenis kell: — Mit szólnál te hozzá, ha te vónál ilyen személyzet, oszt neked így beszílnének?! — Pártolt. Azok nem is tudom, hogy hogy vótak, mer külön szobájok vót, külön fürdőszobájok vót. Az ura sokkal öregebb vót, mint ő. És az is mindig kérdezgetett, hogy hogy vót Kisújszálláson. Meg nálunk. Azt mondta a Piroska, a Zilahyné, hogy a mellette levő szobába ne takarítsak, mert zörgők. Olyan sokáig aludt, hogy akkor meg nem győztem takarítani. 41
