Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Fehér Zoltán: Mesélő vén bakák (Első világháborús emlékezések Bátyáról)
Mer a sapkámat akkor így a szememre húztam, oszt nem ismert meg. Kérdezte az asszonytúl, hogy: — Ki ez, aki az én ágyamba fekszik. Hát azt módja: — A te zemjákod — szóval földid. Amikor fölemelte a sapkámat, mingyá megismert. — Hó — azt mondja — Te vagy? Mondom: — Én. Tanakodni kezdtünk, hogy kéne megszökni. Azt mondja, majd ő megnézi, mi van a városba. Hát gyün vissza, hogy baj van, mindenütt téged keresnek. Hát hogy kellene kijutni a városból? Akkor oszt azt javasolta, hogy feküdjek bele a polyvás kosárba, majd ő avval kivisz a városbúi. Úgy is vót. Akkor oszt kimentem a Sáfrán Pali bácsihoz a tanyára. Hát ahogy belépek, három orosz katona kártyázott az asztalnál, mingyár fölugráltak, tisztelegtek. Én csak nézek hátra, kinek köszönnek. Akkor jut eszembe, hogy rajtam van a főhadnagy ruhája. No, mingyár kezeltem velük, gondoltam, jobb lesz, mintha elszaladnék. Tudtam a főhadnagy alakulatát, mondtam, hova tartozók. — Hú — aszongyák —, most azt az ezredet áthelyezik. — Tudom — mondom. Épp azér vagyok itthun. Nemsokára ezek osztán elmentek. A Sáfrán Pali bácsi meg bevitt az állomásra. Egy cukorgyárba kerültem. Dógoztak ott osztrákok, oszt a facipőjükbe loptak ki mindig cukrot. Tudták, hogy ki vagyok, adtak nekem is. Megismerkedtem ott egy pesti emberrel, és megbeszéltük, hogy együtt szökünk Moszkvába. — Vigyünk cukrot is — aszongya —, mer Moszkvába harminc rubelt is adnak egy fontért. A forradalom viharában A vonattal Moszkvába értünk. Hát az egyik utcába jön szembe egy autó, csak úgy szórja a golyót. Mi van in? Mi van itt? Hát halljuk, hogy hát „revolúció, revolúció”. Forradalom. Akkor egy pincelakásba beugrottunk. De ott má vót vagy tizenöt-húsz ember. Meg nők is vótak. A pesti gyerek semmit nem tudott oroszul. Mondtam én, hogy cukrot nem akamának-e venni. — Jaj, dehogynem. Hát van maguknak? — Van. — Mutassa! Mutatom nekik. Megvették az egészet, ahogy kimondtam harminc rubelér fontját. Negyven font vót. Amazét is megvették. Moszkvából aztán vonattal próbáltunk hazajutni. Eljöttünk egy állomásig. Hát ott kiabálnak: — Kerdáj, kerdáj! Hogy forduljunk vissza. Nem engedtek tovább, mer Németországgal vót határos az a város. Megin sikerült... Egy másik vonat jött, oszt azon vissza ehhez a cukorgyárhoz. Mer erre rövidebb vót az út, mintha Moszkvába megyünk. Akkor sikerült kigyünni megin ahhoz a cukorgyárhoz. Na, jó van. Hát egyszer kinn nézegetem a vonatot, hátha valami ismerős jön. De nem jött senki... Egyszer a bolsevikiek visszavonultak az ellenforradalmárok elől. Észrevettem, hogy jön egy lovas patrul vágtatva, de énekölnek közbe. Magyarul énekölnek. Akkor megkérdeztem: — Maguk magyarok? — Azok vagyunk. Azok bizony! — Hát hogy hogy maguk katonák? 36
