Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Fehér Zoltán: Mesélő vén bakák (Első világháborús emlékezések Bátyáról)
— Maguk is lehetnek, ha akarnak. Úgy, aztán mit csináljunk? Beszéltünk aztán ezzel a komával, a horvát gyerökkel hogyan lehetne nekünk gyalogosan kikerülni a frontot. De hogy megyünk át a folyókon? — Tudod mit — mondja neköm a horvát gyerök —, gyerünk mink is katonának. Akkor oszt majd elmaradunk valahol, oszt valahogy lösz. Majd sikerül hazamenni. Na, jó van. Mingyá oszt jelöntköztünk. Elmentünk ezekkel. Mingyá oszt adtak katonaruhát, meg lovakat. Huszárokhoz jelentkeztünk, mer ezekkel akartunk maradni, akikkel tudunk beszélni. Ugyan én oroszul is tudtam. Legalább megnézzük, mit tudnak ezek a lovak, bemegyünk a városba, Karatov városába. Elmentünk, vissza is jöttünk. Bevagonéroztak minket. Jó helyünk vöt, ahun aludtunk. Egy orosz matróz, de a huszároknál vót, aszongya: — Az a két új ember — meg négy-öt embert kiválasztott — gyűjjön velem. Vót nála papír, címek vótak rajta ... A Kukuska-vár bevétele Ez má majdnem legutoljára történt. Amarra má készen vót minden, de hát ez a vár legutoljára maradt, és nagy erő vót benne. Háromszázhatvanöt ágyú és ugyanannyi géppuska. Ez a Kukuska-várba vót, a hármashatáron, ahol a kínai, a perzsiai meg az orosz határ találkozik. És akkor gyűlést tartottak, ugyan ott vótam én is, mert batri parancsnok vótam akkoriba, és akinek vót valami előnye, hát annak szava vót. És mindnyájan hallgattak, és jónak találták, hogy a várat bekerítjük és bevesszük. De abba biztosak vótak ők is, hogy nagyon sok vér fog folyni. Neköm nem tetszőit. Akkor osztán én fölálltam. Má az készön vót, hogy úgy lösz, hogy a várat megpróbáljuk sturmmal. No, hát aztán én fölálltam, hogy: — Szabad-e neköm is egypár szót szőni? — Hogyne, hogyne, szívesen, szívesen! No, aztán mögmondtam nekik, hogy hát másképpen köllene eztet megpróbálni. Hátha egy csöpp vér nélkül átadják a várat. — Hogy, hogy? Hogy, hogy? — Úgy, hogy — mondom — be köll küldeni hat embört, vagy négyet, vagy akármeny- nyit, aztán majd többet tudunk. Lehet, hogy egy csöpp vér nélkül bejön a vár. Hú, hát honnét talátam ki én azt? Nagyon jó lösz! — No, ki jelentkezik? Bemenni a várba. Hát ottan kiugrátak, fölálltak heten-nyócan, de mindnyájan csak egyhangúlag, de csak ha én is megyek velük. — Hú, az istenit, hát nem így gondutam, nem akarnék menni. De hát mindegy. Ha má annyira van, hogy hát nekem muszáj menni, mer hát én indítványoztam, akkor nem mondhatom, hogy nem megyek. Ami lösz, az lösz. Na, aztán úgy is történt. Akkor vöttem én magamhoz öt embört, kiválasztottam, amelyikbe bíztam legjobban. Elindultam velük. De puskát nem vót szabad vinni, csak revolver vót nálunk. És fehér zászló. No, osztán mentünk ám. Nem értünk el, mint ide az a Balázs-féle ház, akkó má megállítottak bennünket az őrök. No, osztán mingyá az én kezembe vót, ki vót nyomtatva az írás, hogy hát... az én írnokom géppel kinyomtatta. Az a Novák, aki itt a képen van. Nem tudom, hogy él-e még. Kíváncsi vagyok. De ha jött vóna erre valamikor, amikor az oroszok jöttek, az fölkeresett vóna. De hát nyilván nem erre vót útja. No, hát akkor csak így mutattam neki az iratot, nem adtam neki a kezibe. — Jó van, mehetünk. Én nem tudom, vagy telefonált valamelyik, vagy nem tudom ..., de akkor má a várbul kigyüttek a katonák meg a tisztek. Azoknak vót rangjuk. Nekünk nem vót rang, csak hát kineveztek parancsnoknak, oszt akkor úgy vótunk. Rangot nem viselt senki se. Na, aztán, mikor bementünk, mindjárt oszt mutattuk az írást, akkor oszt egy tiszt, nyilván százados vót, átvette és fennhangon fölolvasta úgy, hogy mindenki hallotta. 37
