Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 3. szám - Fehér Zoltán: Mesélő vén bakák (Első világháborús emlékezések Bátyáról)

testvérje éppen szabadságra gyütt. A lány írt nekije, hogy karácsonykor fogunk esküdni. Azon a napon, egy pólyák gyerek vöt a szomszédba, oszt ahhoz én elmentem. Na, jó van. Mondom:

— Ha a lámpa nem fog égni, akkor indulok, mer akkó má tudom, lefeküdtek.

Tudtam, hogy melyik fogason tartja a bátyja a katonaruháját. A csizma meg ott a fogas

alatt vót. Az anyja meg a banyán feküdt, ott aludt. Kérdeztem tüle, hogy:

— Adott-e a Pétya a lovaknak éccakára?

— Jaj — aszongya —, én nem tudom. Kérdezd meg tüle!

De a ruha akkó má a kezembe vót. No, osztán kimentem. Nem néztem én a lovakat.

Ujan subájuk vót, hogy ujjas és perzsiai gallérja vót. Abba csak misére járt a Pétya. Azt is elcsíptem akkor. Akkor oszt azzal elindultam neki a városnak egy erdőn körösztül. Tele vót farkasokkal az erdő. Vót ekkora bicskám, vasnyelű, kinyitottam, hogy majd ezzel fogok védekezni. Majdnem beértem a városba, hát ott talákoztam egy emberrel. De hó vót. Nagy hideg vót. Hát hallom én, hogy utánam jön a szánkó. Hátha a mieink utánam jönnek most? Hanem vót ottan egy pajta, egy kicsikét beljebb, akkor oszt oda be. Átdobtam a cókmóko- mat, a cserényen átugrottam, és a cókmókomra ráültem. A hold éppen odasütött. Amikor odáig értek, látom, két szánkóval vótak. Hát megálltak, és avval beszéltek, avval az emberrel, akivel előbb találkoztam. Ő azt mondta, hogy éppen most ment el. Megálltak ottan. A főhadnagy, a gazdám felém indult. Gondoltam, hogy biztos meglátott. Én a bicskát fogtam a kezembe, hát ha benéz, én csak a szemébe szúrom. Mit tehetek mást? Dehát amikor egypár lépést megtett, akkor leállt, osztán ott vizelt. Az asszonyok meg kiabáltak neki:

— Gyere, gyorsan, Petyka, gyere! Mert tudod, hogy az kilépett.

Hát aztán sikerült megúszni. Elmentek. Én aztán megint ki, és utánuk. Tudtam a járást ott a városba. Azon az úton mentem, ahol nem szoktak kocsival, szánkóval járni, nehogy találkozzak velük megin. Sikerült. Elmentem a városházáig, hogy hát szólok a Pilák Ferkónak meg a Perity Jánosnak, hogy jöjjenek ők is, de hát nem sikerült.

Odaértem. A bódék közt bújkáltam, mer láttam, hogy két szánkó a városháza előtt áll. De szürke lovak beléjük fogva, és nekünk szürke lovunk nem vót. Mégse mertem arra menni, hanem körül a városházán, a másik utcán. Hát a járdán a városháza előtt sétál egy civil. Nézte a szánkókat. Hát az én gazdám sétál ottan. Én meg zsákba vittem a cókmóko- mat. Amikor aztán, mint ide a fal, odaértem:

— Sztop — aszongya — kudá, ti?

Nem szóltam hozzá egy kukkot se, még egyet léptem, akkor osztán úgy mejjbevágtam, hogy a járdárul mingyá a ló lába mellé gurult. Azzal én aló, oda a bódék közé. így sikerült nekem elmenekülnöm.

De a Jánosnak nem tudtam szólni, se a Pilák Ferkónak. Hanem hova legyek? Este tíz-tizenegy óra körül van. Eszembe jutott, hogy a Szentyók János bácsi ott lakott egy úrnál. A Sáfrán Pali bácsi mondta, mer ő ott a tanyán etette a jószágot, emez meg a városba vót. Akkor oszt odamentem hozzá. A lánnyal ott nem jártam, ő nem ismerte ezt a helyet. Gondutam, ott nem találnak meg engemet. úgy is vót. Elmentem oda. Mingyá hát köszöntem, kérdeztem:

— Hol a János bácsi?

— Ó —, aszongya —, az csak reggel felé gyün. Oda van — aszongya —, kártyázik. El szokott járni kártyázni.

A foglyok a rendőrökkel kártyáztak pénzre. Megmondtam, hogy megvárom a János bácsit, mer hát egy faluból valók vagyunk.

Hát — aszongya — vetkőzzek le, oszt feküdjek le az ű ágyára, mer a csak reggel gyün haza.

Hát úgy történt. Lefeküdtem, azzal a szép subával meg betakaróztam. Reggel meggyütt a János. Csak nézett nagyot. Kérdezte, hogy:

— Ki fekszik az ágyamba?

35