Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Fehér Zoltán: Mesélő vén bakák (Első világháborús emlékezések Bátyáról)
mer má jól belejöttünk a munkába, pedig egyikünk se csinyáta azelőtt. Egy iskolába vót a szállásunk a többi foglyokkal, akik máshun dógoztak. Hát ez a János jóba lett ott egy úrnak a szolgálójával, és elszökött oda hozzá a kastélyba. Ott dógozott, söprögette az udvart, fát vágott, mikor mit kellett. Hát viszahozták. Kapott két pofont, oszt ezzel megúszta. Hü — gondoltam —, csak ennyi jár érte, nekünk is meg kéne próbálni a szökést. Kimentünk a piacra hárman, hogy veszünk valami túrót az útra. A legtisztább öregasz- szonynál alkudoztunk, mikor észrevettem, hogy a másik sorrul egy szép lány integet nekem. Oda megyünk. Aszongya: — Neköm épp munkásra lenne szükségem. Mondom: — Elmennénk mink, de nem engednek. Majd ü azt elintézi, mer a bátyja tiszt, kinn van a fronton. Százhúsz holdjuk vót. Megyünk a polgármesterhez. Nem lehet. Gyerünk a szolgabíróhoz! Az se enged. Akkor a lány azt mondja: — Majd én a tábornoknál elintézem. De az se engedett Akkor azt mondja a lány: — Ne törődjenek vele, üljünk föl a kocsira! Elmentünk hozzájuk. Ott dógoztunk tán három napot. Ugyan a lányékhoz csak én kerültem, a másik kettő szintén abba a faluba, de más gazdához. Tán a harmadik nap látom ám az udvarrul, hogy a Jánost viszi a rendőr, kíséri. No, osztán beszólnak értem is. Hármunkat kísért má a rendőr, de nem sietett. Leültünk az árokpartra. Beszélgettünk, de nem mondta sose, hogy siessünk. No, oszt mikor beértünk a városba, betértünk egy kocsmába. Rettentő rossz sört mértek. Mink foglyok rendeltünk magunknak. — Hát te mér nem iszol? — Nincs pénzem — aszongya. Fizettünk oszt neki is. Bekísért a laktanyába bennünket. Ott egy igen mérges tiszt ült az íróasztalnál. Kiabált velünk, hogy mink itt jól élünk, mégis megszökünk. Magyarországon meg fűrészporbul csinálnak kenyeret az orosz foglyoknak. Én ezt már nem tűrhettem. Mondom: — Nem igaz! Mer vótam idehaza má a háború alatt, tudtam, nem úgy vót. Erre iszonyú mérges lett: — Még hogy nem igaz! Föl köll akasztani téged — aszongya. Hát én meg gondoltam, azér tán nem akasztanak föl, hogy azt mondtam, nem igaz. De ott vót fölöttem a kampó. Behívja az őrmestert, de azt én még az építkezésről ismertem. Mesúgja nekem: — Ne félj, csak gyere velem! Úgy is vót. A maga lakásába vezetett. Aztán megin az építkezésen dógoztunk. De én akkor azt mondtam, lesz ami lesz, én visszamegyek ahhoz a lányhoz. Hát oszt nem is keresett senki. A szökés Karácsony előtt úgy jött ki, hogy én bementem a városba, aztán megbeszéltük, hogy ezen és ezen a napon elindulunk. A forradalom akkó má kezdődött. Itt is vörösök vótak má, meg ott is. Hát akkor talán majd nekünk is sikerül. Úgy is történt. Hát persze ott se kaptam pénzt semmit. Nem mertem kérni, mer akkor hátha. . . A lánnyal én nagyon jóba vótam. Úgy hogy má akkora hasa vót. De ű vót a bűnös, mer ű gyütt hozzám aludni. Mer én nem mertem vóna neki szólni. Az anyja is élt még. Hanem hát ű gyütt oda énhozzám. Hát mit csináljak neki? Nyilván azér gyütt, hogy kellene neki valami. Akkor oszt megbeszéltük a Jánossal meg a Ferkóval, hogy hónap este indulunk. A lány 34
