Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Baán Tibor: „Milyen üzenet bízatott reá?” (Baka István versvilága)
az irányított víziót mint a lélektani hitel eszközét alkalmazza, az olvasó számára így belülről, tehát gondolataival, érzéseivel együtt jelenik meg Zrínyi. Bármily visszatetsző a következő képsor, átélhető Zrínyi személyes érzéseinek. Annál inkább, mert a korabeli kardforgató tudományhoz a vér látványa is hozzátartozott. „Az alkony feltépett hasából kifordult felhők lóbelek a láthatáron gyűrűznek véresen miért is látom mindenben ütközet nyomát” Az előrelépés a szerepversben nyilvánvaló. Baka immár belülről is ábrázolja hősét. Korábbi műveiben a hős elmondta panaszát. Zrínyi viszont nem beszél, inkább hangosan, gondolkozik, emlékezik, vizionál. Személyisége e folyamatban több egyénített vonással jelenik meg előttünk. Vagyis a történelmi hitel mellé a pszichikai hitel is társult. A költő eddigi eredményeit a Döbling című verskompozícióban a remekmű szintjén integrálja. A kiinduló helyzet, mint erre utaltam már, kivételesen nagy lehetőséget rejt magában. A történelmi hitelesség rendkívüli mértékben megemeli a művet. Elhisszük, hogy nem Baka töpreng előttünk, hanem Széchenyi: „Beh jó hogy el van zárva minden ablak beh jó hogy itt benn minden óra áll míg igy marad nem férkőzhet be hozzám a park ösvényein settenkedő halál” A második rész lehet megszólító vagy önmegszólító, de legjobb eldöntetlenül hagyni ezt a kérdést, mert ez az eldöntetlenség visszautal Széchenyi élet s halál körül lebegő gondolataira. De fogalmazhatunk úgy is, hogy Széchenyi gondolatai konkrét anyagiságuk terhét levetve álomgondolatokká porladnak, feloldódnak: „Döbling vén embriója és bolondja aludj aludj felébredned tilos” A harmadik és negyedik rész az álom-félálom intermezzójából fölriadt ember víziója, aki újraéli, értelmezi életét. E lírai belső monológ során Széchenyi hitelesen „mondhatja ki” a következőket: „Magyarország nincs többé már csak bennem él ülök hát mozdulatlanul nehogy elrebbentsem folyóit” A jelen és a múlt apró képeiből, a figyelem ide-oda hullámzó, lélektanilag is hiteles mozzanataiból szerveződik a költemény. A József Attilánál jelképes erejű tutaj itt önéletrajzi elem, említése mégis különös vonatkozási mezőt teremt: „a függönyök elvonva nem hallhatom a závárzatok zörgését ülök csak és ringatózom mint egykor rosszul ácsolt tutajon az Al-Dunán” Külön megrázó remeklés Széchenyi szavainak versbe emelése. Az ötödik rész a Döbling szó kemény hangzását társítja a zivatar kopogásával. E zenei hatást olyan láttató képek, a zápor rohamaiként megújuló — a Trauermarsch és a Mefisz- tó-keringő című versekből ismert — képvariációk egészítik ki, amelyek látomásos jelleggel foglalják össze, jelenítik meg a korszak pokoli vízióját: „Döbling Döbling Döbling angyalborda- xilofont ver a sátáni horda” A zárórész az elvonult vihat után a valóságos és az emlékekben megélt idő megoldhatatlanságának fájdalmas tényeit rögzíti: „Mióta ülök e karszékben nem tudom már elhalványult rég az Orion” A végkicsengés ilyen körülmények közt drámai hatású, mégis katartikusan fölemelő. Az olvasó Széchenyi tragikus közelségében átélheti az emberi lét, az emberi cselekvés elviselhetetlen, mégis kikerülhetetlen felelősségét. 23
