Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 1. szám - Romány Pál: Ki ültette a platánokat?

A történelmet idéző jelek ma már Kecskeméten és sok más településen ismét láthatók, sőt újakkal is gyarapodnak. Rájöttünk, hogy a bevakolás nem változtatja meg a múltat. A századforduló építő polgármestere, Lestár Péter azóta szobrot is kapott a városban. Az utókor lehet hálás is, hálátlan is, lehet indulatos vagy közömbös is, de egy nem lehet: nem hiheti el, hogy a megtörtént eseményeket képes megváltoztatni, meg nem történtté tenni. Akkor pedig mitől a félelem? Ha az alkotás, építés stb. idején a kisebb vagy nagyobb közösség vezetője méltó a közösség vezetésére, ha tevékenysége, kezdeményezése akkor kiérdemelte a megbecsülést, miért nem tudatható az utókorral, hogy ki volt az adott időpontban a cselekmény felelőse, a „cégvezető”? A jót, az emberek számára kedvezőt sem illik megszemélyesíteni, vállalni? Olyan súlyosak nálunk az emlékek, közelmúltunk „dicsőség-táblái”? Az emberek a számukra kellemeset könnyedén elfogadják, birtokba veszik, eredetét ritkán kutatják. A fák árnyékát nyáron — mint természetest, ha van fa — érthetően nyilvánvalónak tekintjük. Legfeljebb felkiáltunk: micsoda gyönyörű platánok! De ki ültette a platánokat?

Mi lehet az oka annak, hogy oly gyakran homályban maradnak nálunk az ültetők? Rossz beidegződés? Féltékenység vagy irigység? Ez is, az is, de más is, több is. A jelenség kialakulásának történetét bizonyára feldolgozták, elemezni fogják még. Most minden bizonnyal fontosabb az, hogy változzék, mielőbb változzék meg az a régi gyakorlat, amely az „ölelő haza”, az atyáskodó állam, a testületek, jobb esetben a közösség, az általánosítható „mi” mögé rejtette a kezdeményezőt, elszemélytelenítette az alkotásokat, a gazdaságitársadalmi, kulturális vállalkozások vezetőit, szervezőit és sikerre vezénylőit. A művészetek kivételével, mert ott, a kép sarkán mégis látható az aláírás, és a főszerepet sem a színtársulat, hanem a Kossuth-díj- várományos színész alakítja, verset, regényt is szerzővel adnak ki. Feltehető, hogy a teljesítők személytelensége a teljesítmények iránti közömbösséghez is hozzájárult, s talán nem túlzás, ha az egalitalizmus térnyerésében is szerepet játszott. Emlékszem egy téeszelnök évekkel ezelőtti „forradalmi” újítására, amelynek alapján a pénztár ablakában kiírták a vezetők fizetését, hogy mindenki lássa, ki mennyit kap, joggal tekintse saját meggyőződését hitelesnek, s ne adjon a szóbeszédre.

Nagy felelősséget hordoz a sajtó minden formája, az ismeretközlés minden változata. Megtörtént, hogy az újságban közölt novella történetét tényhírnek vették, s bár szélsőséges eset, de mégis nagyon elgondolkodtató volt az olvasók reagálása erre a „hirre”. Figyelmeztet az írástudók felelősségére és arra is, hogy mennyire fontos — talán megbocsátható a patetikus fogalmazás — a mindennapok hőseinek hiteles felmutatása napjainkban is. Mondják, hogy kockázatos, mert mi lesz, ha a következő év mérlege rosszabbat mutat, vagy a kitüntetett és feldicsért művezető is megbotlik valamiben? Mintha visszamenőleg megsemmisíthetek lennének a sikerek, az elért eredmények! Ezzel a furcsa gondolkodással rokonítható ama eléggé nem helyteleníthető magatartás, amikor az új vezető előtt a régi nevének puszta említése is vörös posztó.

Szerencsére van néhány tekintélyes mozgalom, szakma, különleges tudományos ágazat, település, amely tiszteletre méltó gondossággal őrzi múltját, rendszeresen megemlékezik kiemelkedő tagjairól, képviselőiről. Tapasztalható, hogy mind több helyen számon tartják kiváló szülötteiket, igaz, jobbára az elszármazottakat. Üzemtörténeti — honismereti körök is mind több helyen „kiássák” — szinte szó szerint — egy-egy gyár, falu történetét, feltárják az emlékezetes, jeles tettek kezdeményezőit. így tett Lajosmizse nagyközség, ahol nem hallgatják el, hogy a község főutcáját 1931-ben Czigány József főjegyző kezdeményezésére ültették végig platánokkal. Ismert az is, hogy nagymúltú folyóiratok milyen tartással, önbecsüléssel viselik borítójukon a hajdani alapító-főszerkesztő nevét, mottóként idézett mondását.

És ki ültette a Forrás platánját, és közvetlen elődjének, a Kiskunság-пак a fáját? Az utóbbi első száma több mint 30 éve indult azon az úton, amelyet majd a Forrás folytatott. A folyóirat születése a nagy nekigyűrkőzések idejére esik. A nagy világégés után még alig telik el tíz év, még hadifoglyokat várnak vissza, reménytelenül is, amikor Kecskeméten új, jövőt kereső szellemi vállalkozás született. A Kiskunság című irodalmi és művészeti

2