Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 2. szám - Erdődy Edit - Veres András: Kételyek és kényszerek szorításában (Ember- és életeszmény alakulása az 1945 és 1956 közötti novellairodalmunkban)
A mintaválasztást úgy végeztük el, hogy minden négyéves periódust önálló egységnek tekintettünk; ezt legalább negyven novellának kell reprezentálnia. A szakaszokra bontást nem csupán technikai meggondolások indokolták. A magyar történelem jelentős fordulatai (legalábbis az 1945 utáni másfél évtizedben) több-kevesebb pontossággal négy évenként következtek be, s ennek következményei — a politikai változásokhoz képest meglevő fáziskésések ellenére is — tükröződnek az irodalom értékszemléletében is. A minket közelebbről érdeklő időszak három periódusát is fontos politikai történések, események vezették be (évszámokkal jelezve: 1945, 1949, 1953), s a három közül kivált az első és a második periódus novelláinak értéktudata között éles a váltás. Néhány példára hivatkoznánk. 1948 után mintegy a felére csökken a művekben megjelenő értékek száma. Igen sok érték csaknem teljesen kiszorul, de ha szerepel is, negatív beállítást kap (pl. a szexualitás, az egyéniség vagy a részvét). A korábbi értékbizonytalanságot és értékkeresést nagyfokú értékbiztonság és erősen formalizált, zárt normatudat váltja fel. Mindez közvetlenül összefügg az ember- és életeszmény alakulásával is. Látni fogjuk, hogy egyedül a második periódusra jellemző az eszményítés explicit módja; az elsőből szinte teljesen hiányzik, a harmadikban pedig visszaszorul. Az eszményítés persze nem föltétlenül tartozik hozzá az irodalomhoz. Végső soron művészi konvenció és alkotói szándék függvénye, hogy a műben szerepet játszik-e vagy sem. Voltak korszakok, amikor az eszményítés vált alapvető céllá, máskor viszont az eszményítés nélküli ábrázolás vagy épp az ellene dolgozó, az embereket és a dolgokat minél pőrébb valóságukban megmutatni akaró, dezilluzionáló megjelenítés. (Gondoljunk a romantikus, illetve a realista és a naturalista regény látásmódjára.) Ezért az eszményítés önmagában éppúgy nem jelent értéket, mint a hiánya. Érvényességét mindenkor a befogadó tapasztalatának kell megerősítenie; tartós fedezetet pedig csak az adhat neki, ha egységes kollektív ideológiát tudhat maga mögött. Hasonló a helyzet az embereszmény és az életeszmény összetartozását illetően is. A tradicionális kultúrákban egy dolog két oldalát jelöli, hogy milyennek kell (kellene) lennünk és miképpen kell (kellene) élnünk. A modern társadalmak dinamizmusa és értékpluralizmusa nem kedvez sem az egyik vagy a másik általánossá válásának, sem a kettő összhangjának. Az életeszmény nemritkán kizárni látszik bármifajta embereszmény érvényesítésének lehetőségét; már a 19. századi karrier-regények is jól példázzák, hogy a feltörekvő fiatalok csupán eszményeik (és egyéniségük) föladásával érhetik el céljukat, az élet meghódítását. * * * Az 1945-től 1948-ig tartó periódus irodalmunk egyik legérdekesebb korszaka. Az újrainduló irodalmi élet teret nyitott a legkülönfélébb irányzatoknak és törekvéseknek. E sokféleséget tükrözi vizsgálati anyagunk is: harminckét író negyven novellája, melyet tíz irodalmi folyóiratból válogattunk. Érthető, hogy az elbeszélések egyik fő témája a háború és az ostrom. Gyakran csendül fel az önvizsgálat, az erkölcsi számvetés hangja: mit lehetett, mit kellett volna tenni a halálba hurcolt százezrek érdekében, mit a pusztulás, a rombolás ellen? Gyakran merül fel az az erkölcsi dilemma: kötelességünk-e feláldozni saját életünket, biztonságunkat, hogy ezzel mások életéért és biztonságáért tegyünk valamit? A novellák nem éppen hízelgő képet mutatnak a korról; a valóságot feltárni akaró szándék érvényesül bennük, nem az eszményítésé. Mindössze három szövegben jelenik meg a pozitív — segítőkész, bátor, a kockázatot vállaló — ember alakja, ezek közül kettő jelentéktelen tárcanovella, a harmadik, Takáts Gyula A pásztor (1947) című műve pedig csak részlegesen tartalmazza ezt az eszményt. A korszak tipikus novellahőse az átlagos, szürke kisember, aki gyarló, esendő, s legtöbbször gyáva volt a megpróbáltatások idején. A hátországi nehézségekkel küszködő lakosság önző és diszkriminatív viselkedést tanúsít (Déry Tibor: A ló, 1946, Sőtér István: A kamra, 1947, Illés Endre: A parancs, 1947, Sándor Kálmán: „Szebb jövőt!”, 1948), s mint utólag 71
