Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 2. szám - Erdődy Edit - Veres András: Kételyek és kényszerek szorításában (Ember- és életeszmény alakulása az 1945 és 1956 közötti novellairodalmunkban)
kiderül, még hálátlan is az önzetlen segítségnyújtóval szemben (Nádass József: Csalódás, 1948). A háború alatt (és röviddel utána) játszódó történetekből ha egyáltalán kiolvasható valamifajta életeszmény, az is erősen redukált: a puszta túlélés, a megmaradás. Legfeljebb a legalapvetőbb életkörülményeket foglalja magába: a jóllakást, a meleg szobát, a pihenést (Mészöly Miklós: Papur, 1947, Sarkadi Imre: A szökevény, 1948). Néha a túlélés patetikus felhangot kap, s valóban eszmény-jelleget ölt; Sinka István A sárga tyúk (1948) című írásában a természet újraéledésének ábrázolása emeli túl az egyedin, az esetlegesen. S hasonlóképp gyarlónak mutatkozik a kisember a háború után is (pl. Nagy Lajos: A tolvaj macska, 1946). Nemcsak a városi kispolgár, hanem a felszabadult, földhöz jutó paraszt is. Szabó Pál elbeszélései (Most és mindörökké, 1947, Tavaszi szél, 1948) azt sugallják, hogy adva vannak a feltételek, a lehetőségek egy magasabbrendű, közösségi értékeket érvényesítő élethez, de a parasztok — egyelőre még — fontosabbnak tartják saját kicsinyes érdekeiket, a közvetlen haszonszerzés és harácsolás hajtja őket. Van egy novellatípus, amelyben a kilátástalan sorsú, gyakran bűnös, rossz életű hősök reménytelenül vágyódnak valami jobb, szebb, tisztább élet után — meglehetősen körvona- lazatlan, kevéssé konkrét életeszményt hordoznak magukban (Szobotka Tibor: Lent, 1947, Aczél Tamás: A smaragd béka, 1948). Tatay Sándor Ház a sziklák alatt (1948) című elbeszélése szinte ember-alatti létben vegetáló alakokat ábrázol: környezetük, körülményeik végzetesen, visszafordíthatatlanul determinálják őket. Hiába vágynak a boldogságra, vágyuk újabb bűnök forrása lesz. Ferenc, a főhős, a harmonikus családi élet reményében veszi feleségül Zsuzsát, a kikapós, szereleméhes menyecskét, s attól sem riad vissza, hogy előző felesége nővérét, Terát, aki boldogságuk útjában áll, eltegye láb alól. Zsuzsa is céltudatosan s ugyanakkor minden erkölcsi gátlás nélkül tör saját boldogsága elérésére: felfedi szeretőjének a gyilkosságot — igy beteljesedik Ferenc tragédiája. Pedig Zsuzsa sincs értékek híján: vágyik a szépségre, esztétikussá akarja tenni nyomorúságos környezetét. Torz módon, negatív eszközökkel ugyan, de ő is megpróbál fölülkerekedni a körülményeken, egy másfajta élet után tapogatózva. Példáink talán kellőképpen érzékeltetik, hogy a korszak novellairodalmának túlnyomó része az eszményeknek inkább a hiányáról, semmint a meglétéről vall. Az ábrázolt figurák korántsem jellemek — igaz, körülményeik sem olyanok, hogy azzá válhassanak. Ha megfogalmazódik (ritkán) valamilyen életeszmény, az is redukált vagy elvont vagy (mint lehetőség) a jövőbe utalt. Akad azonban néhány kivétel. Ottlik Géza A rakparton (1946) című elbeszélésében mintegy érzékelhetővé válik az életeszmény realitása. Színész hősét, Damianit nem erkölcsi kánonok, kodifikált erkölcsi parancsok vezetik, hanem valamiféle ösztönös erkölcsiség, melynek a természetesség az alapja. Életeszménye a régi és az új élet harmonikus összebé- külésén, egymásba épülésén alapul. Rezignált szomorúsággal regisztrálja a régi életforma eltűnését, de amikor „a régi Budapest mondhatatlan édességét” idézi fel egyik szerepe közben a színpadon, ezzel a gesztussal egyszersmind át is menti a jövő számára a múltat. Damianit emberként is, művészként is átlagosnak rajzolja az író, jellembeli tulajdonságai sem emelik őt a többi ember fölé. Különleges képessége épp ebben a passzív, ösztönös és a múltat a jelenbe beépítő létmódjában rejlik. Nem ő irányítja sorsát, hagyja, hogy történjen vele az élet, mégis: egyéniség, aki nem a külső kihívásokra, hanem személyisége belső parancsaira figyel. Ez az ember- és életeszmény hamarosan eltűnik; harcos, aktív hősök lépnek színre, akik — úgy tűnik — maguk alakítják a saját és az embertársaik sorsát, s kérlelhetetlen következetességgel és tudatossággal képviselik a jövőt. Nem mintha e korszakban már nem jelenne meg a tökéletes — bátor, erős, tudatos, rendíthetetlen — pozitív hős alakja, aki a hivatásában is a maximumot nyújtja (Sőtér István: Budai átkelés, 1946, Spira György: Félelem, 1947, Örkény István: Szédülés, 1947). A tökéletesség alapja és záloga a magasabbrendű 72
