Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 2. szám - Gyarmati György: A társadalom államosításától az állam társadalmasítása felé
ellentétesek lennének a szocializmussal” — a politikai vezetés kategorikusan elhatárolva magát a proletárdiktatúra sztálini-rákosi típusú hatalmi gyakorlatától, társadalmi konszenzusra törekedve formálta további gazdaság- és társadalomirányító politikai tevékenységét. A megváltozott politikai légkörben, bár csak nagyon lassan és bátortalanul, leginkább a hatvanas évek végén meginduló, majd közbenső megtorpanás után a hetvenes évek végétől ismételten zöld utat kapó gazdaságirányítási reform más társadalmi létszférákra való törvényszerű kisugárzásának eredményeként kezdődött meg az egyének, közösségek újautonómia igényre ébredése; s ennek a társadalmi nyilvánosság szintjén történő megfogal- mazási törekvése és tudatosítása. A gazdaság további fejlesztési alternatíváit, s annak korlátáit elemző közgazdasági irodalom, illetve mindezek társadalmi-politikai kihatásait kibontó politológiai tanulmányok különböző megközelítésben, de egyaránt a továbblépés fontos előfeltételének ítélik a politikai és igazgatási intézményrendszer strukturális korszerűsítését. De nem csupán a gazdasági modernizáció kiteljesítése érdekében, hanem az elmúlt negyven évben gyökeresen átformálódott társadalmon belül meglevő eltérő érdekek nyílt színen történő képviseletére, ütköztetésére és egyeztetésére is egy, a jelenlegitől eltérő politikai nyilvánosságra, illetve intézményrendszerre van szükség. Természetesen, egyfelől az elmúlt évtizedekben kialakult uralmi beidegzettségekből következően, másfelől az egyéni és közösségi autonómiának, az önkormányzati jognak és felelősségnek — ugyancsak az elmúlt évtizedekben bekövetkezett — társadalmi gyakorlatból való kiesése miatt, az erre vonatkozó elképzelések még kölcsönösen kialakulatlanok, illetve csak formálódóban vannak. Az elmúlt években tapasztalt ez irányú változások azt mutatták, hogy ezt a rendszer megszilárdulása lehetővé teszi, a politika és társadalom pedig — ha nem is teljesen azonos módon — szükségesnek tartja. Ahhoz, hogy az autokratikusból paternalistává „demokratizált” uralmi szerkezetet, s annak intézményrendszerét is megreformálva, a szocializmus perspektivikus programjának megfelelően az államosításon túl a társadalmasításig eljussunk — a reformkori érdekegyesítés kategóriáját némileg módosítva —, a bevezetőben említett „politikai állam” és a „civil társadalom” intézményes garanciákon nyugvó érdekegyeztetett konszenzusát kell megteremtenünk. Akár a historizálás vádját is felidézve, nem véletlenül, egyfajta társadalmi igényként válnak újra aktuálissá reformkori nagyjaink, Széchenyi, Eötvös gondolatai, illetve a munkásságukat napjainkban felelevenítő írók, kutatók könyvei, tanulmányai. S hasonlóképpen nem csupán „konjunkturális” okokból aktuálisak Bibó István éppen negyven évvel ezelőtt fogant sorai is: „Napjainkban a magyar igazgatást igen erős változások rázzák meg mind a politikai atmoszféra, mind pedig a személyi összetétel terén. Mindemellett azt kell mondanom, hogy ezek a változások nehezen jelenthetnek önmagukban gyümölcsöző átalakulást, ha velük párhuzamosan nem alakulnak ki olyan szervezeti keretek, amelyeken belül komoly közösségi ellenőrzés és lendületes demokratikus közélet tud kialakulni. Ennek híján komolyan félnünk kellene, hogy változott politikai jelszavak és más személyi összetétel mellett az igazgatási beidegződések azonosak maradnak. A személycsere hatását igen nagy mértékben paralizálni tudja, ha közben ugyanazok az élettelen keretek és ugyanaz a felülről való igazgatás folyik tovább. A felülről való igazgatás ugyanis akkor is uralmi jellegű marad, ha a legteljesebben el is van töltve a népboldogítás szándékával.” * * * A második világháborút követő években meginduló, s az 1948 után kiteljesedő társadalmipolitikai átalakulások eredményeként megszülető proletárdiktatúra legszembetűnőbb általánosítható jegyeit középpontba állító, a vezérlők és vezetettek, az „állam” és „társadalom” dichotómiájára koncentráló korkép árnyaltabb megrajzolására jelen írás egészének — terjedelmi korlátokkal összefüggő — vázlatszerűségéből adódóan nincs terünk. Ennek ellenére, legalább jelzésszerűen utalni kell néhány olyan, az ún. „ötvenes évek” működési mechanizmusában rendszerimmanensnek tekinthető sajátosságra, melyek érzékeltetni képesek, hogy milyen — az új társadalmi berendezkedés által produkált — ellentmondások 48
