Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 2. szám - Gyarmati György: A társadalom államosításától az állam társadalmasítása felé

metszik keresztbe a fentebbi leegyszerűsített alapképletet, egyúttal hozzá is járulva a rendszer egészének diszfunkcionális működéséhez. Ilyennek tekinthető pl. az az ellentmondás, mely egyfelől a kulákság likvidálásának célkitűzése, másfelől a — különböző paraszti birtokkategóriákra, illetve ezek egységnyi földterületére különböző mértékben kirótt — progresszív beszolgáltatási kötelezettség következtében jött létre. Ez a napi gyakorlatban azt jelentette, hogy míg a községi vezetésnek egyfelől, az osztályharc helyi szintű következetes megvívását demonstrálandó, a kulákgazdaságok felszámolásában kellett eredményt felmutatnia, másfelől, ugyanezen helyi párt- és tanácsi vezetés — mivel a begyűjtés sikeres teljesítéséért politikailag szintén felelős volt, — a begyűjtési apparátussal egyetemben, nota bene a kuláknak minősített gazdaságok fenntartásában is érdekelt volt, hiszen az e birtokkategóriára kivetett, a földterület nagyságához képest sokkal súlyosabb „progresszív” elvonás hozama szorosan összefüggött a begyűjtési terv teljesíthetőségével.

De hasonló anakronizmus figyelhető meg a felszabadulást követő első évtized „káderpolitikájában” is. Az új hatalom megszerzésével és kiépítésével összefüggésben mind a korábbi vezető garnitúra lecserélésének szándéka, mind pedig az egyre inkább felduzzasztott adminisztratív és irányító apparátus „megbízható káderekkel” történő feltöltésének számszerűségében is egyre növekvő szükséglete, szakmunkások ezreinek „kiemeléséhez”, adminisztratív-politikai területre irányításához vezetett. A társadalom intézményesült szféráinak különböző szintű „parancsnoki hídjaira” állították mind az (illegális) kommunista múlttal rendelkező, mind pedig a politikai iskolázottságát még a volt Szociáldemokrata Pártban szerző — de az egyesítéssel a Magyar Dolgozók Pártjába is átvett — munkások sokaságát. ílymódon számos felkészült szakmunkás került ki a közvetlen termelésből akkor, amikor — az ipari termelés erőltetett felfuttatásának célkitűzéséből következően — e réteg szakmai tudására tanult tevékenységét folytatva legalább ilyen szükség lett volna „a termelés frontján”. Ugyanakkor az „osztályharc élesedése” jegyében deformált politikai ideológia — Magyarországon Rákosi Mátyás által meghirdetett — azon iniciativái, melyek az „éberség fokozása” címén az ellenségnek a párt soraiban is szükséges keresését és megtalálását írták elő, s amelynek szerves részét képezte a felszámolt munkáspárthoz való korábbi tartozást ab ovo a megbízhatatlansággal azonosító szociáldemokrata-ellenesség, további sajátos kontraszelektív mechanizmust hoztak működésbe. Az ennek keretében zajló, már-már szintén tervteljesitésre (és túlteljesitésre) emlékeztető diszkriminációk, a koholt vádakra épülő „bizonyítékok” alapján foganatosított, s bírósági eljárással szentesített meghurcoltatások csak egy — bár látványosabb, s így sokkolóbb hatású — részét tették ki a törvénytelenségeknek, jórészt azok ellen, akik a legrégebben fáradoztak az új rendszer létrehozásán. De akiket a korszak mindennapjaihoz tartozó megfontolások által motivált feljelentések következtében, vagy egyéb kreált okokból, akár „csak” mérsékeltebb Justizmord sújtott, — s ők voltak többen — azok sem csupán „vezető káderekként” váltak persona non gratá-vá, de mint politikailag (is) megbélyegzettek, még szakmai képzettségüknek megfelelő munkahelyekre is alkalmatlannak minősítettek.

Ennek — a munkásságon kívüli rétegekre is érvényes — társadalmi-politikai kihatása nem csupán abban ragadható meg, hogy a korabeli „természetes” társadalmi mobilitást az ily módon indukált különböző irányú gyors foglalkozási-, presztízs- és életformaváltás sajátos módon növelte. Sokkal inkább figyelmet érdemel e jelenség azon vonatkozása, hogy a korabeli uralmi omnipotenciának ez a mechanizmusa nem csupán a vezéreltek, hanem a különböző szinten rövidebb-hosszabb ideig vezérlők szuverenitását, vagy akár egzisztenciális biztonságérzetét is számottevő mértékben rombolta, hiszen nem volt garancia arra, hogy a tegnapi vádlóból vagy végrehajtóból nem válik-e holnapra vádlott vagy elítélt. Ezen évek politikai gyakorlatának talán éppen az az egyik legkarakterisztikusabb ellentmondása, hogy az „állam” stabilitását az egyén, s ezen keresztül a „civil társadalom” mesterségesen gerjesztett instabilitásával autonómiájának felszámolásával vélte biztosíthatónak.

Az ötvenes években kialakult, a rendszer mindennapjaiba épülő diszfunkcionális működési mechanizmusok, illetve ezek következményei a későbbi évtizedekben is fennmaradó, vagy legalábbis nehezen korrigálható kényszerpályák, s ebből eredő újabb konfliktusforrá49