Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 2. szám - Gyarmati György: A társadalom államosításától az állam társadalmasítása felé

jó módja (sic!) ellensége a szövetkezésnek”, vagy hogy „kényszeríteni kell a parasztot, áldozzon többet a szocializmus építéséért”, már minden rétegében, differenciálatlanul vetítette előre a mezőgazda társadalom egészét érintő represszív lépéseket. S az is a korkép egyik pregnáns vonásának tekinthető, hogy az — 1952-ig — évenként növekvő és egyre szisztematikusabb megsarcoltatásukért egyfajta sajátos kompenzációként Rákosi azért javasolja a mezőgazdasági tárca élére egy parasztpárti politikus kinevezését, mert úgy véli, hogy a parasztságnak így „nincs az a gyanúja, hogy esetleg a város javára jobban nyúzzák őket”.

A paraszti magángazdaságra a legkülönbözőbb terhek hárultak: a magasabb birtokkategóriákra kirótt, lényegében az agrártermelés „önfinanszírozásához” való hozzájárulást jelentő mezőgazdasági fejlesztési járulék. A tervlebontás útján arányaiban is rendeletileg megszabott vetési kötelezettség, beszolgáltatási és adóteher, illetve annak a parasztság részéről előre kalkulálhatatlan, ugyanakkor egyre inkább teljesíthetetlen emelkedése. A nem-teljesítés, vagy éppen más — a hatóság által „megállapított” — kihágás miatt kirótt birságok, kártérítési büntetések, foglalások. Nem ritkán a törvénnyé emelt terv (tervtörvény) teljesítésének „szabotálását felfedő hatósági éberség” nyomán következő internálások. A szövetkezeti földterület gazdaságosabb művelését célzó, ezért annak földjeit a legjobban termő területekre koncentráló, s a magánparaszti csereparcellát a gyengébb minőségű, többnyire távolabbi határrészeken kijelölő tagosítások. Vagy a — tervgazdasági rendszernek megfelelően igazgatási egységenként megszabott kvótában készülő — kuláklistára helyezéssel való hivatali fenyegetőzések, — és még nem soroltuk fel az állampolgári és ezen keresztül a társadalmi autonómia megtörését szolgáló presszió és meghurcoltatás összes eszközeit. A felsoroltak együttesen, s természetesen a politikai agitáció mellett legalább oly mértékben voltak hivatva a parasztság szövetkezetbe tömörítését szolgálni, mint amilyen mértékben — szándékuk szerint — az állami bevételek növelését célozták. Mindezek az intézkedések meg is hozták — ha nem is teljesen „népünk bölcs vezére” és a hatalmi hierarchia különböző szintjein posztoló „albölcsei” által várt — eredményt. A paraszti tulajdonbiztonságot, s ezzel összefüggésben a termelési kedvet, a saját földjéből tisztességgel megélni remélő, munkája értelmét és hasznát látó ember művelési gondosságát maximálisan sikerült aláásni, s egyúttal — nem csupán az agrár — társadalom egészének a törvényességről kialakult képzeteit és bármilyen szintű korabeli vezetés iránti bizalmát megingatni. De a szociálpszichológia szférájába tartozó egyéni és társadalmi mentalitás, közérzet jelzett irányú alakulásán túl — melyet a korabeli intern hangulatjelentések is regisztráltak, bár azt vagy már maguk a jelentések, vagy a címzett „illetékes helyek” többnyire az „osztályellenség aknamunkájának,” vagy a „kulákság uszályába kerülésnek” minősítettek, — a változásnak sokkal kézzelfoghatóbb kihatásai is voltak.

Mind a rövid időn belül megvalósítani szándékozott kollektivizálás érdekében alkalmazott közvetlen presszió, mind a növekvő megterhelések természetesen ellenállásba ütköztek. A szövetkezetszervezési és a begyűjtési stb. előírásokat teljesíteni kívánó hatóságokat ez fellépésük fokozott szigorítására ösztönözte. Ennek azután szerteágazó kihatásai voltak. Bár a parasztságra kirótt kötelezettségekben érvényesült egy birtokkategóriákkénti progresszív megkülönböztetés, ez az egyes birtoknagyságok teherbíróképességét mindinkább „egyformán” meghaladta, s ennek politikai vetületeként — mint arról korabeli jelentések beszámolnak — a falvakban nem minden esetben sikerült a párt elképzelése szerinti mértékben „élezni az osztályharcot”. Eladdig, hogy az gyakran a falusi gazdatársadalom kulákokat is magában foglaló passzív érdekszolidaritásához vezetett, melyet azután ismételten csak a represszív lépések „keményítősével” véltek megtörhetőnek. Mindez egy olyan — most már öngerjesztő — circulus vitiózus folyamattá vált, amely belefért ugyan Rákosi Mátyás már idézett, a produktivitás szempontjait az osztályharcnak alárendelő koncepciójába, ezzel egyúttal az átalakulást öncélúvá degradálva, de a rendszerváltozás értelmének perspektivikus célkitűzéseihez képest diszfunkcionális kényszerpályára térítette mind a hatalmi-politikai szférát, mind pedig az intézményesült társadalmi lét egyéb mozgásformáit.

44