Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 2. szám - Grandpierre Attila: Az Én lehetőségei a ma kultúrájában (Az élet hordereje)

Felismerve, hogy a világegyetem milyen sajátos tárgya figyelmünknek, hogy adottságaiban különbözik minden élettelen rendszertől, hajtsunk végre most egy logikai kísérletet, éljünk bizonyos indokolt feltevésekkel, és próbáljuk ki az elméleti biológia hatékonyságát a világegyetemre vonatkozóan. Ehhez abból a szempontból közelitjük meg a feladatot, mintha nem az elméleti biológia, de az elméleti fizika lenne értelmezendő, magyarázatra szoruló számunkra, és nézzük meg, levezethető-e így a nagyobb egységből a kisebb, az egészből a rész! Van-e számunkra következtetésekre módot adó kapcsolat az elméleti biológiából az elméleti fizikára, tud-e újat mondani számunkra a fizika törvényeiről a biológia?

Fogalmazzuk át ehhez az elméleti biológia alaptörvényét úgy, hogy a világegyetem mint egész, akkor élő rendszer, ha külső hatásokra mindenkor ezekkel szemben álló hatást eredményez. Ehhez azonban szükségesek a világegyetemen kívüli hatások. De vajon vannak-e, lehetnek-e ilyenek? Mi van kívül a világegyetemen mint egészen, ha maga a fogalom eleve minden hatást magába foglal?

Mindenekelőtt lássuk tisztán, hogy a világegyetem mint egész, az a sajátos adottság, az a sajátos működés, ami egységes egésszé szervezi a világegyetem elemeit, elemi folyamatait. A világegyetem nem lehet pusztán elemeinek merő halmaza, hiszen ha nem lennénk ezen elemek között kapcsolatok, maguk az elemek nem létezhetnének, hiszen minden elem csak megnyilvánulásában, hatást gyakorlásában, kapcsolatrendszerében létezik.

A fizika tudományának szemléletmódja érdekes és kellőképpen fel nem ismert kettősséget mutat. Amíg a fizikai világkép elemei zárt rendszerek, csakis önmagukban létezők, teljességgel elvonatkoztathatok külső kapcsolatrendszereiktől, addig összefüggéseikből teljességgel kizárhatók, s mint ilyenek, külső szemlélő számára nem létezők. Hogyan kezeli azonban a fizika ilyen zárt rendszerek egymásra hatását? Nem valóságosan, nem valóságában, hanem elvi, módszertani megközelítésében. Eszerint — amennyiben egy fizikai rendszer csakis egy másikra hat, minden további összefüggéséből kiszakítottként kezelhető, azaz magához a világegyetemhez már nem tartozik hozzá, csak a hatása. Képzeleti kísérlet ez, gondolatkísérlet, a fizika szemléletmódjából, megközelítéséből adódó elvonatkoztatás, ami nélkül módszeres megismerés meg nem születhetne. Hiszen nem kezdhetjük a megismerést azzal a tényleges esettel, amiben egy, a világegyetem egészébe ágyazott, teljes végtelen kapcsolatrendszerű egyik test hat a másik, folyamatosan változó, végtelen összefüggésrendszerű testre, mert a végtelenek ilyen visszacsatolása már önmagában is csak a világegyetem egészének megismerése után lesz kezelhető. S így szükséges egy olyan absztrakció, olyan leegyszerűsítés, amely ha elvonatkoztatás árán is, de lehetővé teszi számunkra a kezdő lépést. Ki kell indulni abból a csak gondolatilag elképzelhető legegy szerűbb esetből, amikor egy, teljes kapcsolatrendszeréből kiszakított test kezd hatni egy másik testre, s meg kell nézni, hogy ez a szükségszerű kompromisszum vezethet-e gyakorlatilag használható tudásra. Ehhez a leegyszerűsítő fizikai szemléletmódhoz az a lényeges, hogy a hatás egyértelműen jellemezhető, kiszakított, élesen egyedi legyen. A világegyetembe ágyazott két test kölcsönhatását tehát a fizika úgy írja le, mint amely egy összefüggéseiből kiszakított, azaz a világegyetemen kívüli test aktivitásának eredményeképp fellépő hatás által kezdődik meg.

Azt a testet azonban, amelyre ez a világegyetemen kívüli test hatást gyakorol, már a fizika tapasztalati adottságaiban, azaz a világegyetembe ágyazottan, belső tárgyként vizsgálja. Az az elvonatkoztatás, amely ilyen külső testre szorul, mégis feloldódik azáltal, hogy ismét egy logikai ugrást téve, de a tapasztalati adottság felé — a fizika egyúttal megengedi: párhuzamosan a hatást elszenvedő test is fellépjen mint külső, hatást gyakorló test, zárt fizikai rendszer, amely az előbbi testre mint már a világba ágyazott belső testre visszahat, s így a kölcsönhatás folyamata két szimultán, párhuzamos folyamat, amelyeket a fizikai világkép egy időben szemlél, egymásnak homlokegyenest ellentmondó nézőpontból. Van- e valami alapja ennek a logikai bakugrás-párnak, vagy azt kell mondanunk, hogy ez az önmagának ellentmondó megközelítés csakis illuzórikus eredményekhez vezethet? A fizika története messzemenően bebizonyította, hogy ez a megközelítési mód a tapasztalati való33