Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 2. szám - Grandpierre Attila: Az Én lehetőségei a ma kultúrájában (Az élet hordereje)

ság megismerésében gyakorlati sikerekre vezet, érvényes tudást ad. így tehát a gyakorlati tapasztalat egyszerre azt is bizonyítja: a kölcsönhatás felfogható úgy, hogy egy, a világegyetemen kívüli test — amely csak hatást gyakorlásában nem külső — hat egy belső testre, azzal a kiegészítéssel, hogy a szerepek felcserélhetők.

A következő a gondolatsor: egy, a világegyetemen kívüli test — valami közelebbről meg nem határozott és meg nem határozható ok alapján — hatást kezd gyakorolni egy, a világegyetemen belüli testre, s ezzel párhuzamosan a hatást elszenvedő test is a világegyetemen kívüliként lesz kezelhető — a tapasztalatok bizonysága szerint — s mint ilyen, hat az előbbi testre, ami most már a világegyetemen belüliként kezelt. A fizika elemi egységei tehát az emberiség felhalmozódott gyakorlati tapasztalatai szerint kölcsönhatásaikban úgy viselkednek, mint amik egyszerre vannak a világegyetemen kívül is és belül is; amennyiben hatást gyakorolnak, kívüliek, amennyiben hatást szenvednek el, belüliek.

Térjünk most vissza e kerülő után az elméleti biológiára. A világegyetem mint egész, akkor és csak akkor élő rendszer, ha egy hatást gyakorló eleme — mely, mint ilyen, a világegyetemre nézve külső — hatást gyakorlása közben olyan hatást szenved el, mely hatása ellen irányul. Jellemző-e a világegyetemre olyan életműködés, melyben minden hatás felléptekor egy ezzel ellentétes hatású, irányultságú hatás a világegyetem válasza? Létezik-e olyan általános törvény a világegyetemben, amely kimondja, hogy a tárgyak hatást gyakorlásakor egy ezzel ellentétes hatás is mindig szükségszerűen fellép? Igen, létezik, ez a számunkra jól ismert hatás-ellenhatás törvénye. Ez mondja ki, hogy ha egy test hatást gyakorol egy másik testre, mindig fellép egy olyan ellenhatás, ami ezzel a hatással egyező nagyságú és ellentétes irányú, amellyel a hatást elszenvedett test hat vissza a hatást gyakorló testre. Nyilvánvaló, hogy ilyen hatás-ellenhatás törvény nélkül a világegyetem, mint egész merőben passzív rendszerként viselkedne a vele szemben fellépő külső hatásokkal szemben, és az élőlényekre éppen a belső aktivitás jellemző. Másképp megközelítve: az ellenhatás fellépése teszi lehetővé a hatás folyamatosságát, azaz a hatás által végzett munkára a hatást elszenvedő világegyetem munkavégző képessége növekszik. A hatás által tehát az önmagában létező úgy rázza meg az univerzum teljes kapcsolatrendszerét alkotó háló csomópontját, hogy az önmagában létező a kapcsolataiban létezővel folyamatosan cserél szerepet. Közben a hatás megelevenedik, megkettőződik s többé el nem hal — s ezen érvelés helyességét, mely maga is már a létezés teljességének problematikáját tartalmazza, a tapasztalat, a gyakorlat igazolja.

így tehát, ha feltesszük, hogy a világegyetem élő, levezethetjük a hatás-ellenhatás törvényét egy átfogóbb, többlettartalmat hordozó összefüggésrendszerben — s fordítva, a hatás-ellenhatás törvényének tapasztalati kimutatása újabb érv a világegyetem élő mivolta mellett. Elképzelhető, hogy a fizika legáltalánosabb egyenletei, a megmaradási tételeket magába foglaló variációs elv, a legkisebb hatás tétele is levezethető az elméleti biológia alaptörvényeiből és fölfogható úgy mint az univerzum olyan életjelensége, ami gazdaságosságra, maximális hatásfokra tör.

Vegyük át most még egyszer a fenti érvelést megismerésünk, a belső és külső világfolyamat összekapcsolódásának szempontjából. Mi van túl, kívül a rajtunk kívül eső külső világfolyamaton? Kézenfekvő: azon kívül, ami rajtunk kívül van, semmi más nincs, csak ami belül van. A külső világfolyamaton kívül semmi más nincs, csak a mi belső világfolyamataink. Belső világaink alkotják tehát egyben a világegyetem peremét is, amiket közvetlen közelről érzékel a világegyetem egésze, mint rajta kívül eső világot, mi pedig a világmindenséget érzékeljük, észleljük, mint rajtunk kívül eső világot. A kozmosz mint egész tehát közvetlen kölcsönhatásban, alapvető meghatározottságban, élő kapcsolatban áll belső világfolyamatunkkal, és ez az a tényező, ami a szubjektumok teljességre törését, hódító kiteljesedését kozmikus viszonyba vonzza. Ahogy a valami hívja ki a semmit, úgy érezzük, hogy bennünket a világegyetem egésze hív ki, mégpedig legmélyebben, egzisztenciálisan, létünk legelemibb adottságában. És fordítva: azzal, hogy belső világaink a kozmosz mint egész élő határait alkotják, végsőkig realizálják, konkretizálják a világegyetem mint egész létét, a két világ szimbiózisban élve kívülről és belülről egyszerre határolva

34