Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 2. szám - Grandpierre Attila: Az Én lehetőségei a ma kultúrájában (Az élet hordereje)

tekinti, módszertani eljárást vesz tárgyi megismerésnek, s az így szerzett „tudás” hagyományozása beláthatatlan pusztításokat végzett és végez a történelmi időkben. Az a látásmód viszont, ami civilizációnkból mindinkább kiszorulni látszik, amely a külvilágot mint végsőkig dinamikus, keletkező, fejlődő és lényegében változó egységnek látja, közelebb hozza világunkat is valódi mozgatóerőihez, s ebben a képben a külvilág mint egységes, szinte áttekinthetetlen horderejű, a teljességet kifeszítő folyamatok, cselekvések együttese áll elénk.

Habár a belső világfolyamat teljességében bennünk él s legszemélyesebb létünk talapzatát alkotja, éppen kimeríthetetlensége, szüntelen változása, végletes dinamikája, és természeti hatóerőként cselekvése az, ami megnehezíti tudatos feltárását, lényegének konkrét feltárását, percről percre követését. Szavainkkal, fogalmainkkal csak egy-egy oldalát ragadhatjuk meg, s mire ez megtörténik, mire tudatos énünk egy villanásnyi időre áttételesen kapcsolatot tud teremteni belső világfolyamatunkkal, mire belső világaink mint új, sosem volt, most született világok elénk tárulnak szédítő jelentésmezőben, addigra belső világfolyamatunk már rég továbbvillant, őserőként beleveszve egy kivehetetlen gazdagság ragyogó fényébe, amibe nem ajánlatos közvetlenül, csupasz szemmel tekinteni. Az éber tudati állapot a belső világnak csak az a keskeny kúpja, ami önmagára is vonatkoztatott, ami önmagát is érzékeli, kiemeli a végtelen belső világfolyamatból, megkülönbözteti és képlékeny alakulását, mindennel összefüggését lezárva fogalmakba öltözteti. De belső világunk tevékenysége a tudati tevékenységnél hihetetlenül gazdagabb. Minden pillanatban olyan problémákat oldunk meg, amik zömének még létéről sem tudunk, mert az emberi agy egyszerűen nem képes mindent egyszerre feldolgozni és a tudat számára felhasználhatóvá, hozzáférhetővé, kezelhetővé tenni. Gyulai Elemér zenepszichológiái kísérleteiben fény derül arra, hogy lelki életünk belső dinamikája éber állapotban is hihetetlenül intenzívebb, mint sejthetnénk, csak a tudatba kerülés megfelelő gátlásait kell kiiktatni, például olyan zenehallgatással, melyben feladatunknak elvállaljuk, hogy zene határása támadó vizuális élményeinkre figyelünk. így pár perc alatt egész kozmikus korok is átélhetőeknek bizonyultak (Gyulai Elemér: A látható zene, 1986) . Egy hallgatója így számolt be egy zongoradarab hallgatása közben szerzett élményeiről:

«Derült, napsütéses égből hirtelen villámok csapnak le. A föld színe elüvegesedik. A sűrű villámlás alatt az üvegfelület apró darabokra törik szét. A villámlás abbamarad. Egy helyen a föld színe hirtelen kipúposodik és az üvegdarabok csörömpölve csúsznak le. Ragyogó napsütés. A púp lassan elenyészik a lecsúszott üvegtáblák helyén. A törmelékek közül kisarjad a fű. Egyre sűrűbb. Már bokrok, majd fák is vannak. Aztán szinte szemlátomást hatalmas őserdő nő ki liánokkal, páfrányokkal...» és így tovább. Hallgatóm azután leírta a föld benépesedését, az állatvilág megjelenését, majd az embert a maga erőfeszítéseivel, ahogy baltával, majd később gépekkel megműveli a vadont. Titok, hogyan láthatott ennyi mindent a kompozíció 3 percnyi időtartama alatt.” Belső világfolyamatunkkal fenntartott kapcsolatunk nyilatkozik meg olyan cselekvéseinkben, mint a felfedező, teremtő, alkotó gondolkodás, az intuitív felismerés, az álom, az álmodozás; vagy az átélés olyan hirtelen, nagy intenzitású kiterjedése, mint pl. az a jelenség, hogy veszélyhelyzetben, nagy megrázkódtatáskor egész életünket képesek vagyunk másodpercek alatt újra látni, újraélni, új összefüggésrendszerben értelmére, törvényeire ráébredni. E jelenségekben a belső világfolyamat szerepe csak hangsúlyozottabb, de végeredményben megismerő tevékenységünk minden formája a belső világfolyamaton és felszínre jutásán alapszik.

Tudjuk, az ember az egyedüli élőlény, amely sorsát alakítani képes — az emberi tevékenység, a kitörés sorsunk puszta külső meghatározottságaiból azonban végső soron önmagára visszakapcsoláson, a belső jelek akarati, spontán létrehozásán, megragadásán alapszik. Mindenféle alkotás alapvető feltétele az elemi erővel, természeti erőként adott belső világfolyamat számunkra felhasználhatóvá tétele, ami természetszerűleg csak képzeletünk megfeszített, következetesen dinamikus működésével közelíthető meg. Az alkotás legelső fázisa mindig a képzelet kiterjedése, ugrása az ismeretlenbe. Csak a képzelet tudja, hogyan lehet, hogyan kell kapcsolatot teremteni az ismeretlennel.

26