Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 2. szám - Grandpierre Attila: Az Én lehetőségei a ma kultúrájában (Az élet hordereje)
idegen a belső világtól, éppen, mert a két világ a legmélyebb szinten lényegi egyezéseket mutat, jutott a tudományos megismerés a XX. századra odáig, hogy az ember, az élet szerepét a kozmoszban újra gyökeresen más megvilágításba kellett helyeznie. Ez az élet, az emberi felé mutató kopernikuszi fordulat a kvantummechanika, az elméleti biológia és az antropikus kozmológia kifejlődésével vált napjainkra lehetségessé. A külső és a belső világ természetének, egymáshoz való viszonyuk tudományos feltárásának elérésével vált elérhetővé egy az eddigieknél mélyebb szintű, emberközéppontú világszemlélet kialakítása. A belső és a külső világfolyamat Mi alkotja létünk belső meghatározottságát? Mi ad lehetőséget arra, hogy gondolatainkban, cselekvéseinkben meg tudjunk felelni az alakulóban levő valóságnak, hogy saját magunk számára is új felfedezéseket tehessünk? Mitől lehet az ember több, mint önmaga? Létünk legalapvetőbb ténye, hogy képesek vagyunk az ismeretlen kihívására bármikor megfelelő energiákat mozgósítani magunkban, hogy nyitottak vagyunk nemcsak külső és belső világunk feltárt, megismert tartományaira, de állandó készenlétben tartunk kapcsolatot az ismeretlen forrásaival, birodalmaival, és ez a végső nyitottság, az együttélés az ismeretlennel az, ami az embert környezetének közvetlenségéből a világegész közvetlenségébe emeli. Minden emberben minden pillanatban korlátlan intenzitással beláthatatlan síkokon zajlik legvégső biológiai meghatározottságunk tartalma, természeti lény mi voltunk folyamatosan megvalósul személyes életünk legmélyebb szintjein, ahol lényünk, mint a természeti erők hordozója, közvetlen megjelenítője bontja ki a végletekig önmagát — és ebben áll a belső világfolyamat. Bennünk él és lüktet, folyamatosan bomlik ki egy ismeretlen világ, talál magára, s megvalósulása által halad túl magán létünk legbensőbb tartalma, úgy hogy közben személyes lényünket állandóan előreláthatatlan folyamatokba viszi, megrázza, megrendíti s megtisztítja; felkavar, magunkra ébreszt, élesebbé s teljesebbé tesz. Ösztönvilágunk, belső késztetéseink óriásai a génjeinkben hordozott csodás hatalmú világban énünk szelepén közlekednek a külvilág erőivel, hogy az élet folyamatában a külső és belső világfolyamat saját természetét rajtunk át felszínre hozva, megismerve és megvalósítva nyerjen új lendületet, új lehetőségeket, végletesebb kiteljesedést. A belső világfolyamatot kívülről és belülről is a külső világfolyamat határolja (lásd az ábrán). A külső világfolyamatot kívülről és belülről is a belső világfolyamat határolja. A belsővé tett (a személyiségünk által észlelt és érzékietekké átalakított külvilág) az Énnel középpontjában és a belső világfolyamattal mint talapzattal együtt alkotja a belső világot, ennek héja és magja a külső világfolyamat. A világ mozgása az újat teremtésben, a külső világfolyamat belsővé és a belső világfolyamat külsővé tevésében áll — így és csak így változtatja a világ határait, fennállását (lásd az ábrán). A végtelen külvilág végtelen síkon, végtelenféle hatást gyakorol az élő szervezetre, s a legélőbb szervezetben, a külső és belső világ felé nyitott emberi szervezetben a külvilág ingereinek ez a szakadatlan áradata, ez az „előre láthatatlan struktúrájú meglepetéstér” (A. Gehlen) a leggazdagabb módon végigáramolva végtelen belső jelet vált ki. Az emberi szervezet az a legérzékenyebb műszer, mely szerkezetében egybefoglalva dekódolja az univerzum teljességét, s így bennünk a végtelen külső világfolyamat is végtelen belső világot épít föl, mert a legapróbb, legközvetlenebb ingerek is rezonanciára találnak. Hiszen például vannak olyan ingerek, amelyek látszólag semlegesek, közömbösek, szinte észrevehetetlenek, (pl. pár porszem esik a bőrünkre), mégis ezek olyan külön kategóriát képviselnek, amelyek ténylegesen alapvető szerepet játszanak az élet fenntartásában, s az ember éppen ezekre való reagálási képességével került totális viszonyba környezetével (Kardos 24
