Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 2. szám - Tóth Géza: Az ember a tudományos világképben

Rá kellett jönniük, hogy a nőstényeket nem lehet magukban tartani csak azért, mert kezesebbek. Ahol a környezet nem kényszerítette elődeinket a születésszabályozásra, spontán módon szaporodtak. Persze úgyis akkora volt a gyerekhalandóság, hogy olyan népességrobbanásról, amely pl. napjainkban játszódik le, természetesen szó sem lehetett. Ezenkívül a természet számtalan mechanizmust épített be az emberbe, ami a túlnépesedéstől védte az emberiséget. Természetes körülmények között a túlnépesedés általában nem fenyeget. Egyszerűen azért, mert az utód felnevelésének módja teljesen más. Egy nő, akár Homo erectus korában is négy-öt gyereknél többet nem tudott a világra hozni, és ebből is csak a fele maradt meg. így aztán csak egészen gyenge növekedés volt észlelhető évszázezredeken keresztül.

Lehet, hogy megtámadnak ezért a szociológusok és a kultúrantropológusok, mégis azt mondom, a többnejűség (ezt megelőzően a többférjűség!) volt az általános, és ez visszavezethető egészen a Homo erectusig. A felegyenesedésnek ugyanis komoly ára volt. Az egész medencének át kellett épülnie. A medence hordozta a test súlyát, de ez az Austropithecu- sok esetében lényegesen keskenyebb volt a mainál. Egy keskeny medencén egy kis fejű utód könnyen születik, de az agyasodás, vagy inkább már a kéreg megnövekedése rendkívül paradox helyzetet állít elő: a nagyobb aggyal születő egyént sokkal nehezebb világra hozni. Ennek következtében az emberré válásnak a nők itták meg a levét. Ezek a nehéz szülések óriási nőhalandósághoz vezettek. A szexarány még a Pithecantropus esetén is kettő az egyhez volt a férfiak javára. Iszonyatos erőfeszítés folyt a túlélésért, de ezt a krízist is túl kellett élni. Nyilvánvaló, hogy a biológiai szelekció is működött, de már összefonódva olyan szálakkal, amelyek nem nélkülözték a szociokulturális motívumokat. Megjelenik egy nagyobb intellektuális képességekkel rendelkező lény, amely egy gazdagabb viselkedésrepertoárral rendelkezik, de ezt a viselkedéskészletet nem örökli, hanem megtanulja, és egy másik, egy úgynevezett lamaroki szinten származtatja át. Ahogyan a nemzedékek genetikailag reprodukálják a következőt, a szociokulturális rendszerek is ugyanezen reprodukciós készséggel rendelkeznek. (Egyébként Csányi Vilmos ragyogóan kifejti az általános evolúciós elméletről szóló könyvében, hogy itt is tulajdonképpen reprodukcióról van szó, csakúgy, mint a biológiában.) A viselkedésgazdagság repertoárja nő meg, és kezdi átvenni a stafétabotot a klasszikus biológiai (darwini) evolúciótól.

Amikor változik a viselkedés, akkor a viselkedés hatékonysága kerül felülbírálatra. A körülmények változása a viselkedés változására kényszeriti a csoportot, megjelennek a felfedezések. Az agy tevékenysége egyre inkább előtérbe kerül. Megindul egy másfajta kísérletezés, amelynek a genetikai bázisa az agy, és a kialakult rítusok kezdenek öröklődni. Egyre változatosabbakká válnak, és itt már előreveti árnyékát az, hogy végül egyetlen faj leszünk. Ha a biológiai evolúció végül is kiteljesedik, ha megadja mindazokat az idegi struktúrákat, amelyek ezt a lényt gondolkodó, felfedező, valóban emberi tudattal rendelkező lénnyé tehetik, akkor megindul egy olyan folyamat, amikor az ember már saját magát csinálja. Ha egy faj fejlődik, létszáma nő, elterjedtségi területe kiterjed, alfajok jelennek meg, majd fajok jelennek meg (ezt példázza az „emlősrobbanás”), az ember esetében azonban ez másképpen történt. Amikor a természet megjátszotta az agyat, minden külső tényező azokat a változásokat támogatta, amelyek az agy — hogy egy emberi specifikumot nevezzek meg — modellező képességét fokozta, ez eljutott egy biológiai csúcsra. Nem hiszem, hogy az agy jelenleg lényegesen fejlődne biológialilag. Azt sem hiszem, hogy szükség lenne a fejlődésre, hiszen a biologikum annyi tőkét adott, amelynek még közel sem használtuk ki a lehetőségeit. Mindenesetre ma már nem annyira a lehetőségeit, mint a korlátáit hangoztatják, és ezt jogosan teszik, hiszen az agy nem mindenható, az is egyfajta biológiai fejlődés eredménye.

Ez az alapszerkezetében egyetemes struktúra hihetetlenül nagy individuális struktúravariabilitással is rendelkezik, hiszen nincsen két egyforma agy. Például napjainkban ismerjük meg a neuroendokrinológia segítségével azokat az alapvető különbségeket, amelyek a férfiagy és a női agy között megnyilvánulnak, amelyek nem az agy teljesítményére vonatkoznak, hanem a magatartásra, hiszen más hormonális bázison működnek. (Pontosabban:

20