Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 2. szám - Tóth Géza: Az ember a tudományos világképben

mást csinálnak a nők agyának idegsejtjei ugyanazokkal a hormonokkal mint a férfiaké.) Az ivari kétalakúság az emberen viszonylag nagyon kicsi (elég csak egy közvetlen rokonunkra, a gorillára gondolni, a 80—100 kilós nőstényre és a 200—250 kilós hímre), de eléggé különbözőképpen gondolkodunk. Az egyszerűbb állatok agyának és az ember agyának alapstruktúrája nem különbözik. (A négyszer kisebb csimpánzagy csak fele annyi neuronnal rendelkezik, mint az emberé.) Nem vitatom az ember különleges képességeit, az emberi idegrendszer teljesítménye vonatkozásában, de az alapfunkciót egy megszakítatlan folyamatosságnak kell tekinteni.

Könnyű belátni, hogy az agy szerkezete és a külvilág szerkezete között semmiféle hasonlóság sincsen. Az lehetelen, hogy a valóságot egy az egyben leképezzük, mert ennek- a mikrokozmosznak a szerkezete más, mint a makrokozmosz szerkezete. A külvilágból bejövő információt az agynak transzformálnia, más szóval modelleznie kell. Sosem a valóságot látjuk, csak a modelljét. Minden agy tud modellezni. Itt jön a teljesítményben a minőségi különbség: megjelenik az embernél egy olyan sajátosság, amelynek pontos magyarázatát ma sem tudjuk, hogy ti. a két agyfélteke működésbeli megosztásba kerül. Az embernél tapasztalható jobb- és balkezesség az állatvilágban még nem fordul elő. A beszédközpont az esetek túlnyomó részében a bal féltekéhez kötött, de ez nem jelenti, hogy ne lenne ugyanennyire szükségünk a jobb féltekére. Vannak, akik azt mondják, bennünk a jobb félteke az ősibb. Mondhatni — a kísérletek ezt bizonyítják —, hogy a két féltekében mintegy két tudat van párhuzamosan, amelyek nem zavarják, sőt kiegészítik egymást, kommunikálnak egymással. Azt szokták mondani, a költő bennünk a bal, a festő a jobb féltekében van. A bal oldali az elemző, az átfogóan működő, a világot átfogóan felfogó pedig a jobb oldali. Talán az eredetibb bennünk a jobb félteke, de alapos a gyanúnk arra, hogy a jobb félteke az, amely arra instruálja a bal féltekét, hogy úgy lássa a világot, ahogy egy művész látja, a másik (a bal) pedig talán a haszonlesőbb félteke.

Az — ahogy ezt Karinthy megfogalmazta —, hogy egy férfi és egy nő azért érti meg egymást, mert eleve mindegyikük mást akar, a nő a férfit, a férfi a nőt (ami óriási szerencse!), nyilvánvalóan visszavezethető az agyra is, és ezekre az ősi magatartási központokra, amelyek szinte azonosak a csimpánzéval. Érzelmi életünk központja az úgynevezett limbikus rendszerben, az ősi agyban — amelyet mi az egyetemen még szagló agynak tanultunk — helyezkedik el. Az egész indulati élet itt szerveződik. Az emlékezés élményhez kötődik, az élmény pedig mindig indulatot vált ki, az indulatok pedig ezekben a mélystruktúrákban szerveződnek. Az az érdekes, hogy ezek az ősi struktúrák az ember esetében rendelkeznek a leggazdagabb reciprok kapcsolattal, a homloklebennyel, amely kifejezetten humán formáció, a vitathatatlanul intenzív kognitív tevékenység színtere. Ezért befolyásolják az érzelmek a gondolati tevékenységet.

A nyílt és nyitott lény

Amiben óriási különbséget látok az ember és az állat között az az, hogy az ember nyílt és nyitott lénnyé vált. A beszéd tette ezt. Meg tudta osztani a tapasztalatait. A csimpánz biztosan sokkal többet tud annál, mint amit mi akármilyen rafinált módon ki tudunk belőle szedni. Az ember el tudja mondani gondolatait. Hogy mennyire világosan és tisztán, ez persze vitatható. Hogy a kommunikáció, a megértés milyen gyötrelmesen nehéz, ez is csak azt bizonyítja: a beszéd óriási teljesítmény. Amíg a beszéd hieroglifikus jelek formájában nyilvánul meg, tehát gesztusok, hangok formájában, nem fejlődhetett tovább. Ha meglátok egy ellenséget, akkor — ebben a jelrendszerben —- azt mondom, hogy „go”, ha a táplálékot, akkor pedig azt, hogy „tu”, ha pedig mindkettőt, akkor a két jelből csinálok egy „gu”-t, és azt jelzem, hogy van ennivaló, de vigyázzatok, mert más is szemet vetett rá. Ez sem kevés, de ha ez a jelrendszer így fejlődik tovább, előbb-utóbb összeomlik a saját súlya alatt. Ki kellett alakulni a semmire vissza nem vezethető és önmagukban értelmetlen fonémáknak. Ezeket kezdik őseink szigorúan kontextust figyelembe véve morfémákká, szavakká kapcsolni. Amikor ez bekövetkezik, hihetetlen távlatok nyílnak, mert hatalmas

21