Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 2. szám - A megszűnt értékek helyébe új értékeknek kell kerülniük (Vekerdy Tamás pszichológussal beszélget Bosnyák Sándor)
A munka nemes virtusa („vagyok olyan legény mint te, vágok olyan rendet mint te”) is már a múlté, a mesterek igényes munkája a fabrikálás szintjére süllyedt. Ha rossz a zár, nincs aki megjavítsa, ha leválik a cipő talpa, újat kell venni, mert — ahol mi lakunk — az utolsó cipész is meghalt. Van-e jövője annak a népnek, amely elvesztette munkaerkölcsét, s amely elődeitől nem tanulja meg a mesterségeket? Szinte hihetetlenül hangzik, de bonyolultabb kérdésről van szó. Már a nyugatnémet csizma talpa is leválik. Sokáig úgy gondoltuk, csak ránk jellemző, hogy minden, amit készítünk, ilyen rossz. A személyi kultusz éveiig lehet nálunk visszanyúlni. A nem megfelelő beleérzésig, a tehetetlen, rossz képességű vezetőkig, akik nem értenek ahhoz, amit csinálnak, akik csak káderszempontok alapján kerültek arra a helyre. Hát ezek mind roncsoló hatással voltak, de az okok mégis sokkal mélyebben vannak. Arra utalnék, hogy a románkori vagy a gótikus faszobrok — amelyek kis fülkékben állnak és mindig csak az elejük látszik — ha restaurálásra kerülnek, ámultán látják a restaurátorok, a hátuk ugyanolyan finoman van kidolgozva, mint az elejük. De nemcsak hogy úgy van kidolgozva, hanem ugyanannyi arany van ráhordva a hátára, mint az elejére. A barokkban ez megszűnik, a templomi fülkefiguráknak egyáltalán nincs hátuk, a hátuk mélyén üreg van, csak az elejük van megcsinálva, hogy úgy mondjam, sokkal kevesebb hittel és érzelmi jelenléttel. Már egy váltást érezhetünk. Vagy például: Lechner Ödönről mondták, hogy rendkívül bosszúsak voltak rá, mert sokáig húzódott a Hold utcai posta építése. Az egyik oka az volt, hogy Lechner soha nem volt megelégedve a cserepekkel, amelyek a tetőre kerülnek, újra és újra égettette őket. Végül mondták neki: „Főépítész úr, hát ezt senki nem látja, ezt csak a madarak látják”. Azt válaszolta: „Én a madaraknak is dolgozom”. A középkori fafaragó pedig istennek dolgozott, nem a templom gyülekezetének elsősorban, bár rajta keresztül annak is. A másik változás, ami bekövetkezett, megint összetettebb probléma. A középkori cipészmester rengeteg féle munkát végzett. Beszerezte a bőröket, ezeken még az utolsó kikészítési, simító munkákat elvégezte, beszerezte a különféle fonalakat, a szurkot, a szerszámokat, a szerszámok nyelét ő csinálta, nemegyszer a szerszámokat is maga készítette. Aztán mértéket vett, ismerte, akiknek a lábáról a mértéket vette. A vasárnapi misén a polgármester lábán ott látta az ő csizmáját. Nem volt elidegenedve a saját munkájától. Hihetetlenül sokrétű tevékenységet folytatott, rengeteg anyaggal dolgozott, rengeteg féle munkával, sokféle emberrel került kapcsolatba. A modernizálással az emberi individum egyre bonyolultabb és összetettebb lesz, a munka viszont, amelyet egy mai cipész végez, egyre szimplább. Vagy cipőfelsőrész-készítő, vagy talpkészítő, áll a gép mellett, amelynek a karját húzgál- ja. A gép kivágja a bőrt, összeölti, ragasztja. Az ember áll és nyolc órán keresztül húzgál egy kart. Nem kerül kapcsolatba százféle anyaggal, nem kerül kapcsolatba százféle emberrel. Ő maga egyre bonyolultabb személyiség és közben egyre primitívebb munkát végez. A hagyományos paraszti világban az egyes ember a közösségben él, „úgy dolgozik, mintha örökké élne, s úgy imádkozik, mintha a következő percben meghalhatna”. A közösségnek élést a csak önmagunkkal törődés, a mindent felzabálás éhsége váltotta fel. Minél többet enni, minél többet inni, minél többet szeretkezni, minél több pénzt keresni, minél több hatalom felett rendelkezni. Van-e remény arra, hogy ebből az individuális mocsárból kiszabadulunk? Van egy régi példázat, amely szerint a sátán mindig ott támad, ahol legközelebb van a megváltás, az üdvözülés. A szentek élettörténetében is azt látjuk, hogy akkor a legnagyobb a kísértés, amikor már éppen a küszöbén állnak a megvilágosodásnak. Ilyen értelemben a kereszténység, az Újszövetség, a krisztusi tanítás sajátos meghirdetése az individuumnak, a személyiség, a személyesség fontosságának. „Mondottam istenek vagytok, isten pedig tibennetek van”, ez Goethéhez úgy ível át, hogy: nincs nagyobb boldogság, mint 7
