Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 2. szám - A megszűnt értékek helyébe új értékeknek kell kerülniük (Vekerdy Tamás pszichológussal beszélget Bosnyák Sándor)

személyiségnek lenni. Az emberben van egy elrejtett és lassan kibontakozó mag, amely ő maga, és amely meg akar valósulni az individuációs processzusban, mint Jung mondja. Egyre inkább az akar lenni, aki ő, és ez a folyamat az egész emberiség javát szolgálja.

Úgy kell elképzelni, hogyha egy nemzet egyre inkább az, ami ő (abban az értelemben, hogy a sajátosságait a felszínre hozza, mint Bartókban, Adyban, Shakespeare-ben vagy Goethében), akkor az egész emberiség gazdagodását szolgálja. Tehát, individuumnak lenni, nemzet-értelemben nemzetnek lenni. De az individuum ugyanakkor a nemzet fölé is nő, ezt Széchenyi fejtegeti, hogy a zseniálissá kiképződő individuumok egyrészt mélyen eresztik gyökereiket a nemzeti táptalajba, másrészt koronájukat az egész emberiség egyetemességébe emelik. Nagyon is hasonlítanak egymásra, miközben élesen különböznek. Az emberiség reménye abban áll, hogy az individuumok ki fognak fejlődni és egyszer harmóniába lépnek, közösségeik szabad individuumok önkéntes társulásai lesznek. Nemegyszer viszont azt látjuk, hogy különböző ürüggyel éretlen individuumok kényszerközösségét akarják létrehozni, ami csak pusztító lehet.

Visszatérek oda, hogy a kereszténység meghirdeti az individuum fontosságát. Addig a vérség volt a döntő. Ki mi volt, méd, perzsa, zsidó vagy görög születése szerint, azon keresztül volt valaminek a tagja, résztvevője a vallásnak, kultusznak. A fordulattal, ami a kereszténységgel kezdődött, az individuum lép előtérbe. Nem az az érdekes többé, hogy méd-e vagy perzsa, hanem hogy milyen individualitás, és ide tartozik az is, hogy már nem az az érdekes, férfi-e vagy nő, hanem hogy ki az az individualitás, aki ott megjelenik.

Ugyanakkor az úgynevezett individualizmus, mint elitéit irányzat, olyan egoisztikus magatartás, az előbbiekben mondott sátáni magatartás, amely erre az individuális kifejlődésre épít, de eltorzítja azt. Olyan túlzásba hajtja, hogy „csak én”, „csak nekem”, „csak az enyém”. A tragédiája, mint mindennek, ami sátáni, hogy ezzel az individuum fejlődését lezárja és megszünteti, mert egészséges individuum csak a többi individuummal való kapcsolatban tud kibontakozni. Nálunk nincsenek kapcsolati formák. A kávéházi élettől kezdve a legkisebb közösségekig, a gazdakörökig, a spontán szakszervezeti formációkig a Viharsarokban vagy bárhol másutt — a Rákosi-időkben mind mind megszüntették. Az élő és spontánul működő közösségeknek totális felszámolása döntően fontos volt a Rákosi- rendszer szerveződése idején, ezeket meg kellett semmisíteni, szét kellett forgácsolni. A nyomdászok mesélték nekem, nem tudom, mennyire igaz, hogy az ő szakszervezetükben mindig nagy kihívást jelentett az úgynevezett suszterek léte. A suszterek nem voltak szakmunkások, nem voltak szervezett munkások, hanem olyan betanitott munkások, akiket Horthy ék nyomdászsztrájk idején vetettek be, hogy a hivatalos közlönyöket vagy lapokat kinyomják. 1948-ban, 49-ben legnagyobb megdöbbenésükre a szakszervezeti állásokban és a nyomdák élén feltűntek a hajdani suszterek. Rákosiék a sztrájktörőket használták fel a nyomdász szakszervezet szétforgácsolására. Az élő közösségek, a kis közösségek, a potens közösségek megszűntek, ez is az önzés, az önmagába tekeredés táptalajává vált. Az egoizmus, a másokat pusztító, az életet pusztító, sőt, az önmagunkat pusztító önzés a levegőben van világszerte, ez a velejárója, nagy kísértője az individuum lehetséges kibontakoztatásának és az individuum szabad közösségekbe való szerveződésének.

Az utóbbi évtizedekben a vallás — s a vallással analóg szerepet betöltő paraszti hagyományos hitvilág — a „természettudományos világkép” térhódításával talaját vesztette. A racionalista gondolkodás egyeduralkodóvá vált, a mesékben, mítoszokban, álmokban, a tudat mélyebb rétegeivel rezonáló hiedelmekben az emberek már nem hisznek. Az ész — s csak az ész — képes-e az emberben harmóniát teremteni? Az ember büntetlenül kirekesztheti-e világából a lélek rejtettebb tartományait?

A válasz erre röviden: nem. S továbbá az is, hogy a hajdani nagy vallások és hiedelem- rendszerek hihetetlenül nagy tudást közvetítettek az emberről. Nagyon korlátolt és korlátozott az a felfogás, hogy a világot csak úgy lehet látni, ahogy ma látjuk, miközben rettenetesen szerencsétlenek vagyunk, és úgy érezzük, hogy nem tartozunk sehová.

8