Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 2. szám - A megszűnt értékek helyébe új értékeknek kell kerülniük (Vekerdy Tamás pszichológussal beszélget Bosnyák Sándor)

emberközösség a legkedvezőbb a kultúra felvirágzásához. Egymástól függetlenül úgy foglaltak állást, hogy a kisváros, amely a falunál egy kicsit nagyobb, a nagyvárosnál kisebb.

Az újabb kutatások is azt mutatják, hogy a megyeszékhelyeknek az iskolás értékpreferenciái sokkal kedvezőbben alakulnak, mint a kis településeké vagy a nagyvárosoké. Úgy látszik, van egy nagysága az emberi településeknek, mint Wagner mondta, a görög városállam, amely egy kisvárosnak felel meg, ez kultúrateremtő, kultúrahordozó, kultúrafelvevő. Nem olyan kicsi, hogy szűk legyen, de nem is olyan nagy, hogy embertelen és személytelen legyen. A személytelenség fontos mozzanat, mert minden, ami érték az emberben, ami kultúra az emberben, életlehetőség az emberben, az személyes és személyhez kötött. A nagyváros totalitása személytelen.

Elveszett az a szerves közösség, amely mögött ott állt egy világnézet; amely a különböző vallásokban realizálódott, aminek az volt különösen fontos mozzanata, például egy pszichológus szemszögéből, hogy az embert összekötötte egyrészt az egész univerzummal, másrészt az összes többi emberrel. Leibniztől idézhetjük, hogy az emberek közvetlenül nem tudnak kapcsolatba lépni egymással, mert egymás felé nincs ablakuk, ezeknek a monászoknak csak Isten felé van ablakuk, csak Istenen keresztül, önmaguk isteni részén keresztül tudunk kapcsolódni a másik ember isteni részéhez. Pszichológiára fordítva ez olyasmit jelent, hogy az ember, aki az univerzummal is össze van kapcsolva, az univerzumra utalva kapcsolódik a másik emberhez; mindnyájan tartoznak valamihez, valamilyen kultuszhoz, amelyik kultusz még lelki gondozást is végez. Ez egy működőképes, és az ember különböző szükségleteit tekintetbe vevő, funkcionáló egység.

Kodály Zoltán és Karácsony Sándor egyformán mondják, hogy a XVI—XVII. századig van egy élő magyar kultúránk, amikor még hazajönnek Hollandiából és Oxfordból az ösztöndíjasok és lemennek a legkisebb faluba fejükben Descartes-tal és szivükben a protestantizmussal, amikor még kultúránk közvetlenül össze van kapcsolódva az európaisággal. Akkor a falunak van egy potens XVII. századi valódi magyar kultúrája. A XX. században a szofokráciának, az értelmiségnek van egy fordítás-kultúrája. A falu kultúrájának formája valódi, de tartalma elmaradott — mondja Karácsony Sándor —, az értelmiség kultúrájának a tartalma aktuális, európai, de nincs formája, amelyben ez potens módon kifejeződhetne. A nyelve is fordítás-nyelv. Bekövetkezik egy szakadás, ami több századon át húzódik, és ebben teljes a dezorientalódás, az értékvesztés. Illyés Gyula egyszer Bartókról szólva Magyarországot rothadó iszaphoz hasonlította. Azt mondta, hogy itt minden rothad és ebből a rothadásból fényes buborékok szállnak fel. Ehhez hozzátehetjük, ha: Magyarország elő jár a romlásban, ez reményt ad arra, hogy előbb jutunk túl ezen a romlássivatagon és előbb jutunk el valamiféle új értelemig.

A XV. századtól Európa rendkívül intenzíven fordul a külvilág és a technika felé, ebből virágzik ki egész mai civilizációnk, de közben megfeledkeznek az emberről. A múlt század végén kezdődik az az új lélektani irányzat, amely megpróbálja az embert újra szemügyre venni, de még nem tud olyan potens együttélést teremteni az emberrel és az ember mindennapi szükségleteivel, mint ahogy megoldotta a középkori közösség. A középkorban a főúr, főpap és a király emberei ugyanazt a templomot látogatták, mint a jobbágy, a templomban ugyanaz az ember szólt nekik, ugyanazt a zenét hallgatták, ugyanazt a képzőművészetet nézték, ugyanaz az építészeti hatás érte őket. Hihetetlen egység valósult meg a társadalmi széttagoltság ellenére.

A külső törvények ma már nem vezetnek, nem óvnak és nem korlátoznak, a belső szabályozás még nem működik. A civilizáció válságát éljük, kiélezett formában, amikor talán átmegy az egyik értékrend a másik értékrendbe. Már a háború előtt a magyar társadalom telítve volt hipokrízissel; képmutatással, romlással, pusztulással, ahogy belementünk a németek oldalán a háborúba, ahogy helyeselte a társadalom egy része a zsidóüldözést (bár ez éppen a parasztságra áll legkevésbé), már a háború előtt romlott állapotban voltunk. Ehhez járult az euramerikai civilizáció válsága is. Úgy gondolom, ezen a válságon át fogunk lábolni idővel, és akkor a megszűnt értékek helyébe új értékeknek kell kerülniük, amelyek — a József Attila-i szóra utalva — most már belülről vezérelnek.

6