Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 12. szám - Vekerdi László: Magyar agrártörténeti életrajzok. Szerkesztette Für Lajos és Pintér János. Első kötet: A-H.

életrajzokban nagy és fontos hányad jut az állatorvosokra. Az Állatorvosi Tanintézet illetve Főiskola története tudománytörténet-írásunk egyik jól kidolgozott fejezete, ámde itt az életrajzok az egész mezőgazdaság fejlődése szempontjából kerülnek újból tárgyalásra, s ezáltal a magyar állat- egészségügy és állatorvosi képzés új, tágasabb perspektívából látszik.

Innen, ebből a tágasabb mezőgazdaságtörténeti perspektívából ismerhetjük meg a kertészet valamint a szőlészet és borászat kiegyezés-korabeli nagy megújhodásának képviselőit és előmozdítóit is, így mondjuk Entz Ferenc vagy Bereczki Máté nem egyszerűen az eddig is (ha persze nem is eléggé) ismert nagy kertészekként tűnnek fel, s Hankovszky Zsigmond sem csupán a homoki szőlőtelepítés apostolaként, hanem szerves részeiként egy történelemformáló és ezer parányi erőből összetevődő nagy nemzeti törekvésnek, amely igyekezett helyesen és okosan hasznosítani és követni a mezőgazdasági fejlődés végtelen útján az akkor és itt éppen adódó lehetőségeket. Félre ne értsük valahogyan (történetírásunk krónikus elmaradáscentrikussága miatt hajlanánk rá): a „követés” itt nem a fejlett Nyugat utánzására vonatkozik, mégcsak nem is már ismert módszerek többé-kevésbé ügyes adaptálására. A magyar agrártudomány a kiegyezés utáni évtizedekben ötletesen és önállóan oldott meg eredeti feladatokat, és nolens—volens sok tekintetben a világ agrárfejlődésének az élvonalába került. De ez nekik soha nem egyszerűen csak tudományos sikert és rangot jelentett. Cserháti életrajzából csakúgy, mint Hankovszkyéból az derül ki, hogy nekik a tudás mindig a földből élő tíz- és százezrek munkájának az okosabbá és könnyebbé tételét jelentette, tudományos eredményeikkel közvetlenül ezt szolgálták. A növénynemesítésben — búza, szőlő és gyümölcs esetében egyaránt — elért világhírű eredmények csakúgy mint a filoxéra-elleni küzdelem (amely egyébként később nem kevés haszonnal járt az egész magyar entomológiára, ez is kiderül Horváth Géza életrajzából) s a filoxéra megfékezését követő szőlőrekonstrukció példás megszervezése, a lisztvizsgálat Hankóczy Jenő által kidolgozott s az egész világon elterjedt módszere csakúgy, mint a magyar malomipar kiváló gépészeti konstrukciói, mind-mind okosan és gyorsan illeszkedtek az egész ország gazdasági vérkeringésébe. Épp ebből a szempontból szerencsés, hogy az Életrajzok végre érdeméhez méltóan mutatják be a magyar erdészetet, Divald Adolftól és Bedő Alberttól Babos Imréig és Haracsi Lajosig, a gazdasági értelemben és országos méretekben hasznos tudomány példájaként, szervesen illeszkedve az ország nagy agrárföllendülésébe.

A „hasznos tudomány”-t azonban soha nem holmi szűk prakticizmusként értelmezik szerzők és szerkesztők, ezt olyan nagy teoretikus erdésztudós, mint Fehér Dániel életrajza önmagában is mutatja. És egyébként is megjelennek az Életraj- zok-Ъап az agrártudományokkal összefüggő „alapkutatások” képviselői, a botanikus Borbás Vince csakúgy, mint a zoológus Hankó Béla, a meteorológus Berényi Dénes, a kémikus Gróh Gyula. Éppen a határtudományok felé kellően kiterjesztett „csápokkal” gyökereznek le szilárdan ezek az Agrártörténet Életrajzok a magyar tudománytörténet egészébe, s kapcsolják az eddig bizony e tekintetben meglehetősen elhanyagolt agrártörténetet a honi történetírásba, ezentúl immár kiszakíthatatlanul.

De túl ezen a szűkebb tudománytörténeti (s önmagában sem csekély) jelentőségen, van ezeknek az Életrajzok-nak egy még fontosabb vagy mondjuk általánosabb relevanciája is. Rákény- szerítenek, hogy radikálisan újrafogalmazzuk az ország s a nemzet élete és léte szempontjából fontos „közéletiség” fogalmát. A mi historiográfiánk a politika s legfeljebb a tömegtájékoztatás körül sürgő-forgó emberekre korlátozza ezt a fogalmat máig, de ezekből az Életrajzok-ból napnál világosabb, hogy a köz életén bizony mérhetetlenül többet lendítettek náluk ezek a jobbadán ismeretlen növénytermesztők, állattenyésztők, növénynemesítők, kertészek, erdészek, botanikusok, zoológusok, gépészek, vegyészek, vízügyi szakemberek s más és alig-alig ismert foglalkozású és nevű szakemberek. Az Életrajzok egyenként és összességükben a szakértelem felbecsülhetetlen fontosságát demonstrálják a társadalom életében. Azt például, hogy az ország a trianoni katasztrófa után egyáltalában talpon maradhatott, nyilvánvalóan sokkal nagyobb mértékben köszönhette agrárszakembereink — s a maga munkáját irtózatos terhei alatt is hagyományosan végző parasztságának — mintsem politikusainak és újságíróinak. Ha egyszer megírásra kerül a magyar agrártörténet — s tán a jelen Életrajzok előmunkálatokként is felfoghatók a nagy vállalkozáshoz —, valószínűleg újra kell majd gondolnunk és értékelnünk ennek alapján az egész újabbkori s legújabbkori magyar történelmet. Bele kell illesztenünk az egyre tökéletesedő mezőgazdasági termelés által lehetővé tett javuló élet áramába, ahogyan Veres Péter kívánta. Éspedig eminens helyre, mert a magyar mezőgazdaság — a parasztok csakúgy, mint az agrárszakemberek — helyesen és okosan jártak ezen a végtelen úton. A kötet így — alapvető szakmai értékén túl — létünket segít megérteni, és okosabban berendezni, talán. De mindenképp elsőrendű közösségi tett. Bár követné mihamarabb az ígért másik kettő.

86