Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 12. szám - Majdán János: Egy svájci polgár munkájáról (Hulej Endre - Ö. Kovács József: Wéber Ede és Helvécia)
A könyv rengeteg munkát és nem kevés áldozatot kívánó csinos megvalósítása a szerkesztőkön és a szerzőkön túl a Magyar Mezőgazdasági Múzeumot dicséri. (Budapest, 1987.) Vekerdi László Egy svájci polgár munkájáról Hulej Endre—Ö. Kovács József: Weber Ede és Helvécia Az utóbbi évtizedek új és dicsérnivaló szokásává vált egy-egy üzem, gazdaság történetének feldolgozása és kiadása. Ezen kötetek fontosságát fölösleges ecsetelni, hiszen nélkülük hiányosak, egysíkúak és sokszor általánosított megjegyzéseket tartalmaznak az országos összegzések. A helyi feltárások sorát bővíti a Helvéciái Állami Gazdaság támogatásával napvilágot látott könyv, amely Wéber Ede és Helvécia címet viseli. Hulej Endre és Ö Kovács József szerzők nem véletlenül írták a borítón látható fénykép alá: „Egy svájci polgár Magyarországon.” A matuzsálemi kort megélt Wéber Ede azon — nem kevés — szakember közé tartozott, akiket a megindult magyar polgári fejlődés lehetőségei a Kárpát-medencébe vonzották, és itt új hazára is leltek. A levéltárban dolgozó szerzők munkáját bevezető előszóban pontosan fogalmazott kérdést tesz föl Iványosi Szabó Tibor: „Van-e tisztességesebb cél, mint a különböző népek kölcsönös becsülésének ápolása . . . ? A válasz felesleges, hiszen a könyv „minden erőltetett aktualizálás” nélkül ad választ e manapság nem mindig népszerű kérdésre. E fontos és szépen bemutatott magyar—svájci kapcsolatok a XIX. század közepén — valljuk be őszintén — rendkívül esetlegesek voltak. Igaz ugyan, hogy a Pestalozzi-féle gyermeknevelésről sokan hallottak, és néhányan személyesen is megfordultak a nevelőotthonokban, de az ottani gyakorlat átültetése váratott magára. A megtévedt gyerekek munkára nevelése, a társadalmi tilalmakat valamilyen módon áthágó fiatalkorúak hasznos állampolgárokká változtatása tökéletesen beillett a kiegyezés utáni első kultuszminiszter, Eötvös József báró elképzeléseibe. A gyerekkori csínytevése miatt bírósági úton „megfelelő intézetben” elhelyezett Heinrich Eduard Wéber idővel ugyanazon iskolának tanáraként tevékenykedett. A nevelőotthon — szó szerint — minden lépcsőfokát megjárt Wébert a polgári Magyarország kiépítéséhez hívják meg segítségül. A liberális iskolaügyek vezetői nem csalatkoztak a svájci kalapkészítő fiában. Hatalmas lelkesedéssel és minden tapasztalatát felhasználva kezdi meg Balatonfüreden egy olyan mintaiskola szervezését, melynek igazgatótanácsában Jókai Mór is helyet foglalt. 1870-től kezdve dolgozik a Balaton partján, ahová előbb nővérét, majd feleségét hozza magával segítőnek. Hat évig igazgatta a szeretetházat, s közben megismerte az országot, az embereket. Még nagyobb hatással dolgozott a fővárosi tanítóképezdében, ahol jövendő kollégáinak bizonyította be a „házi- ipar-oktatással” elv gyakorlati hasznosságát. A hat tanévnyi oktatásnak súlyos családi tragédiák vetettek véget, s a tífuszból fölépült Wéber a Kerepesen örökölt homokos talajon elkezd kísérletezni. A könyv első három fejezete az eltelt 47 esztendőről szól, amelyben az elvégzett munka bárki dicsőségére vált volna. De a magyarországi gyökerek mélyre ereszkedtek, a választott hazában megkapaszkodott Wéber többre készül, mint a tudásának átadása. Valami olyat szeretne megvalósítani, amiben akkortájt néhányan hittek csak. Az általa jól ismert, csapásnak számító futóhomokon kíván virágzó gyümölcsöket. A mai olvasót is meghökkentik azok a látnoki gondolatok, melyeket előbb megfogalmazott, majd a gyakorlatban kipróbált, átalakítva a magyar Alföld hatalmas területeit. A könyv legnagyobb erényének tartom, hogy sikerült érzékeltetni az 1875-ben megkezdődött filoxéraveszély fontosságát, a fertőzés terjedése miatt bekövetkezett tanácstalanságot és a Duna-Tisza közén megindult fajtaváltást. Wéber Ede ismerte már annyira a magyar homokot, hogy bele merjen kezdeni Kecskemét határában egy mintatelep létesítésébe. Az új szőlő mellé a nagy szaktudást igénylő munkákhoz elszegényedett balatoni családokat kívánt telepíteni. Az 1891 őszén megindult akció nemcsak az elpusztult szőlőskertek újbóli hasznosítását valósította meg, hanem az országban lévő szakképzett munkaerő kivándorlását is elodázta. Ilyen szempontból különösen fontos a helvéciai telep működésének bemutatása, hiszen ez egy sikeres kísérlete volt a belföldi munkaképes lakosság áttelepítésére. Nemcsak tájegységet átalakító gondok megoldására is törekedtek. Nyilván számtalan buktatója volt e vállalkozásnak, s Wéber Ede gyakran belefáradt a különféle harcokba. A Badacsony környékéről a kecskeméti határba települt családok maradtak, folytatták a szőlők művelését. Sajnálatos hiányossága a feldolgozásnak, hogy a telepítésbe bekapcsolódott családok eredeti lakhelyének ismeretében nincs szó az átköltözések okairól. A további munkálkodás során remélhetően módjuk és idejük lesz s szerzőknek a tele87
