Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 12. szám - Vekerdi László: Magyar agrártörténeti életrajzok. Szerkesztette Für Lajos és Pintér János. Első kötet: A-H.
differenciált mezőgazdálkodásra. Általában még ott is igen nagy föladat és többnyire nagy megrázkódtatásokkal járó átalakulás volt ez, ahol — mint például a XVIII. század végi Angliában vagy a XIX. század eleji Franciaországban — a társadalmi, financiális és politikai körülmények szinte a kezeire játszottak; nálunk pedig, az itteni félfeudális társadalmi struktúrával, a kalandor- ság határain lebegő pénzügyietekkel terhelten valóságos mezőgazdasági tour de force-ot követelt. Az átalakulás egyik végrehajtója — és sokszorosan megszenvedöje — a magyar parasztság volt, a másik a bámulatosan gyorsan kifejlődő és differenciálódó magyar agrártudomány. Az előbbiről — elsőorban Erdei Ferenc, Veres Péter, Kovács Imre, Féja Géza, Szabó Zoltán, Kodolá- nyi János, Sárközi György úttörésének köszönhetően — sok és lényeges részletet, releváns ösz- szefüggést ismerünk, az utóbbiról azonban néhány intézmény és személy — olykor színvonalas — bemutatásán túl nem sokat hallottunk eddig. A mélyben s jobbadán csöndben zajlott ugyanis ez a nagy átalakulás, úgyhogy a történészek — a látványosságot kedvelő Clio tisztelői — nem igen vettek róla tudomást. Pedig enélkül a mély és csöndes agrárátalakulás nélkül a modern Magyarország története aligha érthető meg. Ezekből az életrajzokból szépen kiviláglik a külterjes-belterjes váltás jelentősége, és jól kivehetők a szerteágazó következményei. A tömör bevezetés külön is kiemel néhány fontosabb momentumot: az ipari és takarmánynövények termelését, az áttérést a takarmányt jobban értékesítő állatfajtákra, az istállózott állattenyésztés feladatait, a korszerű talajművelés, vetésforgó, trágyázás gondjait, mindezek kölcsönös összefüggéseit és visszacsatolódásait, továbbá azokat a tudo- mányos-szakoktatási-szervezeti kereteket, amelyek lehetővé tették és megalapozták a múlt század végi, jelen század eleji modernizálódást és nagy föllendülést. Ezt a nagy második lendületet a háború és Trianon megtörte; de a szakoktatási tudományos keretek az egyharmadára csonkolt ország irtózatosan nehéz körülményei közepette is megőrződtek, ez az életrajzokból nagyon szépen kiderül. És azt is szépen mutatják az életrajzok, hogy ezek a megőrződött szakoktatási tudományos értékek milyen fontos szerepet játszottak a magyar mező- gazdaság hatvanas évek közepén kezdődő harmadik nagy lendületében. Ez a harmadik, napjainkig tartó föllendülés az életrajzokban még kevéssé tükröződik, hisz szereplői többsége ma is él. De jelentőségét a bevezetés külön kiemeli: „A mezőgazdaságnak a XVIII. század végétől kezdődő forradalma Magyarországon valójában most, e röpke negyedszázad alatt teljesedett ki. Rangot szerezve magának itthon és a nagyvilágban.” Ez a XVIII. század végétől napjainkig húzódó hatalmas ív a maga történeti szakaszaival természetes keretül szolgál a kivétel nélkül jól és szakszerű részletességgel megírt életrajzokhoz; az ellenben már a szerkesztés művészete, hogy a bevezetésben említett tudományos-szakoktatási- szervezeti keretek magukból az életrajzokból plasztikusan körvonalazódnak, s a kölcsönös személyes kapcsolatok regisztrálásával élettel telítődnek. így például Cserháti Sándor életrajzából egyúttal áttekintést nyerhetünk Óvár nagy koráról; visszalapozva Balás Árpádra, Cselkó Istvánra s előre Hensch Árpádra (Kosutány Tamás, Linhart György, Sporzon Pál; Újhelyi Imre, Thallmayer Viktor neve már az elkövetkező kötetekre tartozik) megismerhetjük a magyaróvári Gazdasági Akadémia nagy tanári karát, s azt a rendkívül eredményes tudományos szervezetet, amely a tanszékek köré tömörített — esetenként országos kiterjedésű — munkával ügyesen és gazdaságosan oldotta meg az esedékes — ma így mondanánk „kutatási és fejlesztési” — feladatokat. Cserháti a növénytermesztés professzora volt, tanszéke mellett alakult hát meg Óváron az Országos Növénytermelési Kísérleti Állomás, s ennek vezetését akkor is megtartotta, mikor akadémiai tanárként nyugdíjba vonult. Kitűnő szakemberek nőttek fel a keze alatt, növénynemesítők (pl. Baross László) és talajtanosok (pl. ’Sigmond Elek) egyaránt, (s részben már a jelen kötetben tárgyalt) tanítványain keresztül lemérhetjük hatását ezekben a szaktudományokban. És persze megismerjük törekvéseit és eredményeit a talajerőpótlás modem módszereinek a kidolgozásában és elterjesztésében, s azt az országos méretű fel- világosító munkát, amely a szerves- és műtrágyázás centrális jelentőségének felismerésével és elismertetésével a mezőgazdaság belterjes átalakításának egyik kulcsát adta a gazdálkodók kezébe. Cserháti kollégája, Cselkó István pedig az állat- tenyésztés és állatgyógyászat tanáraként végzett a maga területén hasonló munkát; a cikk egyetértő hangsúllyal idéz Vörös Antal úttörő Óvár- monográfiájából: „Cselkó (és tanártársai) a legmostohább viszonyok közepette is olyan munkásságot tudott kifejteni, amellyel nemcsak tudományos hírnevüket és az akadémia tekintélyét növelték, hanem az ország mezőgazdaságának is felmérhetetlen szolgálatot tettek.” Ahogyan az óvári akadémiai tanárok biográfiáiból kibontakozik az intézmény szerepe a magyar mezőgazdaság nagy átalakulásában, úgy tükröződik, ha nem is mindig ennyire markánsan, a többi agrár-szakoktatási intézmény helye és jelentősége tanáraik életrajzaiban. A talajerőpótlás mellett és vele összefüggésben az intenzív mezőgazdaság másik kulcskérdése az istállózott állattartás és az állattenyésztés volt, érthető hát, hogy az 85
