Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 1. szám - Barta Zsolt: Raffay Ernő: Erdély 1918-1919-ben
elengedhetetlenül szüksége van minden társadalomnak közösségnek, sőt egyénnek is, ha nem óhajt saját jelenében szélütöttként tapogatózva emlékezetkiesésben élni. ... A múltat vállalni emberséggel, felnőtt nemzetként, szorongás és öncsonkítás nélkül, nem a gyengeség, hanem az erő jele és egyben forrása is.” A szerzőt ezek az elvek vezetik munkája során. Akkor is, amikor elméleti, módszertani kérdéseket igyekszik folfejteni, s akkor is, amikor a nemzeti történelem egy térben és időben erősen behatárolt korszakát vizsgálja. A kötetben összegyűjtött tanulmányok nagy részét már ismerhette az olvasó, hisz túlnyomó részük az előző években, különböző folyóiratokban már megjelent. így kötetbe gyűjtve, s együtt olvasva ezek a tanulmányok azonban sajátos módon kiegészítik s értelmezik egymást. Az egyes tanulmányok más kontextusba kerülve kitágítják a teret és időt, s az olvasó számára akaratlanul is viszonyítási pontokat jelentenek. A tanulmányok egy része — mint ahogyan utaltunk is rá — a magyar történelem egy-egy eseményét, korszakát vizsgálja: A tétényi „tumultus” 1766-ban; Széchenyi, a naplóíró és a történeti személyiség; Kossuth pénzügyminisztériuma 1848-ban; — hogy csak néhány példát említsünk. De ezek a tanulmányok is, azonkívül, hogy az egyes eseményekről, intézményekről, személyekről a legsokoldalúbb bemutatást nyújtják, a nemzetközi folyamatok összefüggésrendszerébe helyezik az adott problémát. Mintegy növelve rálátásunkat, s hangsúlyozva: egy nemzet történetének eseményei, történései sem önmagukban „jók” vagy „rosszak”. Talán furcsállja az olvasó, hogy ilyen triviális, már-már közhely számba menő igazságokat hangsúlyoz a szerző. De nemzeti történettudatunk, társadalmi önbecsülésünk, csak az elmúlt ötven esztendőben is annyiszor szenvedett csorbát, annyiszor volt másod-, harmad-, vagy éppen huszadrendű dolgoknak alárendelve, s ezzel föl- mérhetetlen károkat okozva, hogy már csak ezért sem hiábavaló ennek a természetesnek tűnő szemléleti módnak az újbóli ismétlése, vagy hangsúlyozása. Éppen az elveknek a gyakorlatban elszenvedett csorbulásai késztetnek erre bennünket. S ez a szemlélet az, ami a „szorongás és öncsonkítás nélküli” múlt fölfejtését elősegíti. A kötetben szereplő tanulmányok másik része általánosabb, elméletibb kérdések tisztázását vállalja föl. Természetesen a kötetben a tanulmányoknak ilyenfajta formai elkülönítése nincs meg, hisz szerves összekapcsolódásukat éppen az biztosítja, hogy témájuk különbözősége ellenére is ugyanazokra a lényegi kérdésekre igyekeznek választ találni: Hol is van Magyarország helye az európai fejlődési modellben? Hogyan, miképpen jellemezhetők az európai kisállamok típusai? Általában milyen szerepet játszik az emberi minőség a történelemben? Nagyon tanulságosak a szerző azon fejtegetései is — Bél Mátyás helye a művelődés történetében; Értelmiség és kulturális elit a XVIII. századi Magyarországon — amelyekben az értelmiség funkcióit, azok változásait, a kulturális elit helyzetét vázolja fel. A szerző kutatásának eredményei, megállapításai a mának is sok tanulsággal szolgálhatnának. „Az értelmiségi funkció színvonala tehát egyénileg magas lehetett a hazai társadalmi, szervezeti feltételek hiányossága ellenére is. Hogy mennyire, azt nem utolsósorban éppen Bél Mátyás munkássága és annak igen elismerő külföldi visszhangja is mutatta. A kelet-közép- európai zóna archaizmusa ugyanis nem egyszerűen a lemaradást jelenti, hanem az újnak, nagyon is korszerűnek szerényebb mértékű érvényesülését, és a túlsúlyban lévő réginek, elmaradottnak egyidejű jelentkezését, egy időben, egymással párbeszédben. Ez a társadalmi, szervezeti bázis bizonytalanabb voltából, az eredményeknek túlzón mértékben az egyéni teljesítményektől függő voltából adódó feszültség a hazai — és a kelet-közép-európai — értelmiség történeti fejlődésének egyik tartós velejárója lett.” Ebben a rövid ismertetésben csak jelezni tudtuk azokat a szempontokat, amelyek miatt Kosá- ry Domokos tanulmánykötete a mai magyar társadalom önbecsülésének reális alapja s erőforrása lehet. Elsősorban a múlt-jelen kapcsolódási pontjain, azon a szemléleten keresztül, amellyel az ösz- szegyűjtön tényeket a múlt objektív valóságának bemutatására használja föl. Befejezésül azonban még egy dologra szeretném felhívni a figyelmet: az emberi minőség szerepére, ami mindig, mindenkor hitelesít. Kosáry Domokos életútjának egésze — ez a kötet végén található interjúból is kitűnik —, szakmai munkájának hitelességét növeli. (Magvető Könyvkiadó) Tóth Ágnes Raffay Ernő: Erdély 1918 -1919-ben „Volt egy császár (Traján), akinek három fia volt. Mielőtt a három ifjú elment volna a világba, az apa átadott nekik egy keszkenőt; az egyiknek vöröset (Románia), a másiknak sárgát (Bukovina), a harmadiknak kéket (Erdély). Mind a há94
