Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 1. szám - Barta Zsolt: Raffay Ernő: Erdély 1918-1919-ben
rom egy egészből volt kiszakítva, és azt monda nekik: „Amikor ezt a három keszkenőt ismét egy rúdon egyesíteni fogjátok, az én egész birodalmam a tiétek leszen! Rajta ifjak e birodalom megalkotására!” A román irredenta mozgalomban a Liga cul- turalaban oly gyakran felidézett romantikus legendával indult Raffay Ernő könyve. A mű az 1918—19-es erdélyi eseményeket, illetve a területért folytatott román irredenta törekvések fejlődését kiséri figyelemmel. Az Osztrák-Magyar Monarchia 1918-ban egy letűnt korszak utolsó képviselőjeként lép le az európai nagypolitikai színpadról. A Habsburg-birodalom a kontinens életére gyakorolt befolyása lecsökkent, melyhez külpolitikai visszavonulásán kívül hozzájárult fokozódó belpolitikai válsága is. E nagy ország — ahogy Bibó István is megjegyzi —, olyan „alkalmi unió" volt, mely „el tudta érni, hogy a beléje került nemzeteket meggyengítse, de arra nem volt képes, hogy ezeket a nemzeti egységeket feloldja. A dualizmus a nemzetté fejlődő etnikumok előtt elveszti legitimációját, felerősödnek azok a centrifugális erők, melyek a katonai vereséggel együttesen eredményezik a Monarchia látványos bukását. Az ennek eredményeként meginduló területi erózió folyamata a történelmi Magyarországot sem kíméli. Erőteljesen belemar magyar etnikai egységekbe is, melyek leszakítá- sában az antant hadseregek játsszák a főszerepet. Kelet-Magyarország elszakítását megelőzte egy nagyon céltudatos romániai propaganda, mely bemutatása a könyv értékes részét képezi. A Liga culturala nemcsak a királyság lakosságát, hanem az európai közvéleményt is felkészíti az egyesítés lehetőségére, szükségességére. A magyarországi Román Nemzeti Párt törekvéseinek felvázolására szentelt fejezetből megvilágosodik, hogyan jut el az erdélyi románság a nemzetiségi jogokért folytatott reménytelen harc perspektívájától, a végső szakítás gondolatáig. A nemzetiségi ellentétek feloldásának szükségessége a magyar belpolitikában megoldandó súlyos problémaként volt jelen. A történelem 1867-től csaknem 50 év haladékot biztosított az uralkodó köröknek ezen kérdés rendszerezésére, mely idő végül is kihasználatlan maradt. A sors iróniájának tekinthető, hogy a háború végén az a Károlyi-kormány, amely demokratikus úton rendezhette volna a magyar nép és a nemzetiségek viszonyát, 1918—19 forgószelében erre már nem kapott lehetőséget. Ennek okát vizsgálja Raffay Ernő a „Magyar-román tárgyalások 1918 őszén” és az „Erdély elszakításá- nak egyoldalú kimondása” c. fejezetekben. Itt kerülnek elő azok a budapesti javaslatok, melyek a magyar szupremácia megszüntetésével a történelmi Magyarországot — a parlamentális demokrácia keretein belül — egy Svájchoz hasonló állammá kívánták átalakítani. Jászi Oszkár e tárgyalásokon figyelmezteti a románság vezetőit arra, hogy a királysághoz történő csatlakozás esetén ugyan létrehozhatják a nemzeti egységet, ugyanakkor elvesztik a polgári átalakulás, a társadalmi fejlődés minden reményét. A korabeli Románia Európa egyik legelmaradottabb félfeudális állama volt. 1907-ben itt zajlott le a kontinens legutolsó középkori jellegű parasztfelkelése, melyet csak 11 ezer paraszt legyílkolásával tudtak a bojárok vérbefojtani. A Károlyi-kormány részben ettől a rendszertől féltette Erdély népeit. A könyv második fele forgatókönyvszerűén ismerteti az antant-szövetséges román hadsereg bevonulását Kelet-Magyarországra, melyet 1916-ban — a szívélyes egyezmény nagyhatalmai — Bukarestnek ígértek a Monarchiának történő hadüzenet fejében. A román bevonulás a magyar nép számára többet jelentett pusztán területi veszteségnél. Jelentette az első demokratikus magyar kormány mozgásterének beszűkülését, belpolitikai hitelének csökkenését, amelyek aztán szükségszerűen vezettek az 1919-es tavasz radikalizmusához. Jelentette közvetett módon a Horthy-rezsim hatalomra jutását is, amely közel negyed évszázadra elfojtotta a demokratikus mozgalmak tevékenységét. Raffay Ernő olyan téma feldolgozását vállalta fel, amely a román és a magyar nép közös történelmének rendkívül érzékeny szakaszát érinti, s melyről eltérő álláspontot képvisel a két ország történetírása. Itthon — bizonyos külpolitikai okok miatt —, viszonylag kevés publikáció jelenhetett meg a 80-as évek elejéig ezekről az eseményekről. Részben ennek tulajdonítható, hogy a könyv — melynek kézirata már az évtized elejére elkészült — csak most kerülhetett kiadásra. Végezetül szükséges megjegyezni, hogy 1918 —19-ről nem lehet a kívülálló elfogulatlanságával írni. A Kárpát-medencei magyarság egyharmada Trianon óta azokban az országokban él, melyek 1920—21 óta körbevesznek bennünket. A II. világháború után a Kárpátokon belül élő népek előtt a szocialista átalakulással párhuzamosan újból lehetőség nyílott, hogy rendezhessék a nemzetiségi problémákat. Ezen konfliktusok feloldására elsősorban a térség demokratikus fejlődésének a függvényében kerülhetett sor, hisz az etnikai csoportok önálló érdekeinek a felvállalása, a mindenkori hatalom kisebbségek iránti toleranciájától függött a múltban, s függ a jelenben is. Barta Zsolt 95
