Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 11. szám - Peternák Miklós: Előtér és háttér a fotográfiában

Emberek fotografálásánál döntő kompozíciós probléma, hogy míg a keret (kép „szélei”) történeti-technikai konvenciók következtében valamely geometriai forma alakját veszi fel, leggyakrabban négyszög alakú — addig az ember nem, tehát az ember határoló vonalai („kontúrja”) és a keret négyszöge közötti teret valamivel ki kell tölteni.

Ugyanez a probléma nem a sík, hanem a tér vetületében arra a közismert tényre vezethető vissza, hogy az ember csak jóval a fényképezés feltalálása után léphetett a kép „terébe” a hosszú expozíciós idő miatt. Vagyis elég sok kép készült már Daguerre Boulevard du Temple címmel jelzett, s gyakran az „első, embereket is ábrázoló fényképeként emlegetett munkájáig, melyről minden mozgó eltűnt, csak az utcasarkon a cipőjét tisztítta- tó férfi árny ékszerű nyoma rögzült.

Az a „kép” tehát, melybe az ember fotográfiai képmása kerül, síkban, térben (időben) is jóval korábbi: kész van, s mintegy közegként vagy díszletként várja a „szereplőt”, hogy annak megjelenésekor látszólag háttérbe húzódva még mutassa is e készségét. Ez a „háttérbe húzódás” egyébként (gondolva pl. az első portré-daguerrotipiák jellegtelen vagy esetleges háttereire) adódik a viszonylag szűk élességhatárokból is. A rövidebbre fogott expozíciós idő és a nem jelentősen növelhető fénymennyiség arra kényszeríti az emberek képét rögzítő fotográfust, hogy az élességállításnál az embert, s ne az őt körülvevő teret részesítse előnyben. Van egyébként a modellek tartásában is valami — átgondolatlan, nem tudatos — helyzetérzékelő kifejezés, mely még világosabban mutatja a képbe lépő ember (előtér) és a kép, mint háttérhagyomány újdonságát, új jelenségét. Az ember ugyanis — különösen a vizitkártyák első évtizede tanulságos e szempontból — minden esetben „kitakar” valamit a háttérből, s — ahogy a név is erre utal — annak háttal áll. Nem a maga mögötti teret „nézi”, amellyel együtt mutatkozik, hanem azzal áll kontaktusban, aki majd őt, illetve a képet nézni fogja. A fotográfia, mint az idő ablaka, melyen át tudattalanul bár, de a „jövőbe” tekint, s minden korábbit, mint olyan előzményt a háttérbe zavar, melyet akár saját testével kitakarva változtathat el vagy tehet örökre hozzáférhetetlenné. A fotográfia a kép ezüstkora — ha metaforákat akarunk gyártani, ez elég szemléletes.

Félreértések elkerülése végett: az előzőek nem kizárólag azon különös esetre vonatkoznak, ahol valamely kép, képszerű jelenség van „háttérként” a képben, hanem általában véve, a konkrét „háttérre” való tekintet nélkül. Nyilvánvaló, a fellépés „helyszíne” a „világ”, melynek dimenziói — utólagos manipulációkat leszámítva — alig kiiktathatók. Külsők és belsők, kilátással a térre, melynek mértékét az emberi méretekhez való arányítás szabja meg, s mely bizonyos határig szükségképpen csonkolandó (pl. ritka az olyan műtermi portré, melyen a műterem mennyezete is látszik, ugyanakkor a talaj vagy padló csak a modell „csonkolásával” tüntethető el). E térnek épp az a dimenziója a „legnyitottabb” látszólag, mely a horizontális háttérként jelenhetne meg — ám ennek gyakran a mélységélesség szab kényszerű vagy tudatosan választott határt, s szinte egyenes következmény, hogy gyakran mesterségesen e „háttér” és a „modell” közé még egy réteg (függöny, paraván, díszletkép stb.) kerül.

E törekvés mikrokozmikus kelléktárát jól mutatják azok a képek, ahol az ábrázolt mintegy „attribútumaival”, hivatali vagy privát élete, társadalmi vagy szokásjogon alapuló „rangja” szerint, jellemző tárgyaival, jelképeivel, ritkán szimbolikus, gyakrabban allegóriára emlékeztető módon jelenik meg. A vizitkártyák e tárgyi kellékei éppúgy a lefényképez- hetetlent, a személy külsejéről leolvashatatlan, ismeretlen pozíciót, foglalkozást voltak hivatottak az ábrázoláshoz kapcsolni, mint korábban az allegorikus ábrázolások alakjai és tárgyegyüttesei kíséreltek meg „lerajzolhatatlan” fogalmakról képet alkotni. (Utóbbiak nőalakjainak mai, meglepő utóképe a reklámokról ismeretes: az adott áru mellett megjelenő hölgy, fotómodell, akinek ottlétére egyébként épp ez a legelfogadhatóbb magyarázat.)

A vizitkártya-allegóriák első jelentős „mestere” nem a szabadalmaztató Disdéri (1854. november 27-i szabadalom), hanem a — szintén francia, de Londonban működő, 1859-ig inkább diplomata, mint fotográfus — Camille de Silvy. Az „Anglia szépei” címen fotó- portré-sorozatot kiadó, s ezzel nemzetközi hírnevet szerző de Silvy — mint Gernsheim írja a Propyläen Kunstgeschichte fotótörténeti kötetében (360—362. p.) — „elhagyta a

75