Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 11. szám - Peternák Miklós: Előtér és háttér a fotográfiában

szokásos műtermi kellékeket, s a modelleket saját, egyéni lakóterükben, vagy egy elegáns park-háttér elé beállítva fényképezte. S hogy egy teljesen a lefényképezendő személyhez illő, megfelelő környezetet teremtsen, olykor olyan háttereket festetett, mint a Wellington- diadalív egy Wellington hercegnő portréjához, a Szt. Pál székesegyház kupolája mint háttér egy portréhoz a templom dékánjáról. Egy kastélyszerű épület lépcsőfeljárója keretezi Mary of Cambridge hercegnő portréját, egy vad szurdok a két hegyvidékről hasonlóképpen Lady Airlie-ét. Egy erkélyablak és egy gótikus szék alkotta a megfelelő atmoszférát egy püspök, egy könyvtár adta az illő hátteret egy író számára”.

Kétségtelen, a vizitkártyadivat első hullámainak csendesültségével a helyzet változik: az újítókedv csökken, ám a képkészítők száma ugrásszerűen nő, ezzel a képárak is lejjebb szorulnak, s a hírességek képeinek vásárlása helyett mind tömegesebbé válik az igény a „saját portré” készítésére. Ezzel összhangban a környezet, díszletek, kellékek is leginkább az egyes műtermekre, s nem az ábrázolt személyre vonatkoznak ismét. (Veress Ferenc vagy Mayer György hátterei éppúgy árulkodóak, mint a Simonyi- vagy Borsos-műterem szőnyeg/padló részletei.) A századelőre a fényképkészítés olyannyira elérhető, hogy erről nem csak a vásári ferrotipiák kifeszített, festett díszlete előtt mezítláb a földön álló emberek képe lehet árulkodó nyom, de — mint Ady Endre írja Az új népdal c. cikkében (Budapesti Napló, 1907. júl. 13.) a következőt is mutatják: „ .. . másképpen dalol már a magyar nép, mint húsz-harminc évvel ezelőtt... A Nyelvészeti Füzetben olvasunk egy csomó népdalt...

A bácsói leánbanda de híres,

Tizenhárom ecs csupor tba de kínyes,

Büszkeségbü nem tunnak má mit tennyi,

Magukat az fotográfon levennyi.

Ek kis lánynok nem teccett a formájo,

Hazavitte belevákto a sárbo.

Hazavitte belevákto a sárbo,

Но ne lássa, mijen ferde a szájo.

A bácsói leányok mid ujanok,

Gyürvárosi sörödébe eljárnok.

Büszkén mongyák ott a főpincérnek,

Hozzon ide öt üveg sört kettőnek.

... A magyar paraszt még a bicikliről sem ír olyan rémüldöző, bánatos dalt, mint például az öreg Gyulai Pál nemrégiben irt. Tudomást vesz az átkozott kultúráról, és ha dalol, ezzel a tudomással dalol.” (Ady: Péntek esti levelek,Bp. 1975. 105. p.)

Világos, hogy a sörözéssel egy napon emlegethető fényképezés úgy válhatott megszokottá, hogy közben a képkészítőnek nemhogy ideje, módja, lehetősége nem volt a modell „aurájának” megfelelő kellékekkel megteremthető előállításához, hanem épp a saját imá- zsával, műterme „karakterének” megalkotásával volt elfoglalva. Ha ez nem is öltött gyakran látványos formát, a konkurencia miatt éppúgy fontos volt, mint a portrékészítés kelléktárának olyan egyszerűsítése” miatt, melynél már a műterem neve, „rangja” helyettesítheti azokat.

A festett hátteret egyébként — amely gyakran jelzésszerű, s nem kíván fotóillúziót kelteni — Szilágyi Gábor szerint a Londonban működő A. F. J. Claudet (1797—1867) „ . . . kezdeményezte még a negyvenes években. A háttér először fákat, táj- vagy épületrészletet, szalont vagy könyvtárszobát ábrázolt.” (A fotóművészet története, Bp. 1982. 117. p.) Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a portréfényképezésnél az újító lépés épp a hátterek elhagyása lesz, mikor a képtérben egyre nagyobb helyet elfoglaló arc válik majd főszereplővé a teljes alak rovására.

■ 76