Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 11. szám - Szabó Miklós: Vissza a természethez - Che Guevarától (A magyar poszterek és a magyar nosztalgiahullám)
ellen más indulatok is irányultak. A szlogent kitaláló Veres Péter és a mögötte álló népiek a népi-nemzeti társadalmi kohéziót, a közösségi bensőséget féltették a befelé forduló, individualizáló fogyasztói mentalitástól. Végül bírálták a fogyasztói magatartást burkolt, elfojtott ellenzéki indulatokkal is olyan szerzők, akik elhallgattatván és lehetetlenné válván a politikai kritikával legalább a társadalom feltételezett „morális züllésének” ostorozásával adtak hangot, álcázva, rossz politikai közérzetüknek. Az újbaloldali szemlélet meghonosodása az ifjúságban, mindenekelőtt az értelmiségi, az egyetemista ifjúságban — természetesen itt is, mint Nyugaton — valamelyest táplálkozott ezekből a politikai emóciókból, szándékokból, de csak kis mértékben. Mivel nyugati jelenségről van szó, gondolhatunk arra, hogy lényegében a keletkező nyugatimádat sajátos jelenségével találkozunk. Voltaképp a fogyasztói társadalom felfedezésének sajátos jelenségével. A fogyasztói magatartás adaptálásának folyamán mint szintén nyugati jelenség „begyűrűzik” a fogyasztói társadalom kritikája is. Adaptálódik, nem mint — tágabb értelemben — politikai, hanem mint divatjelenség. Ebben is van nem kevés igazság. Döntő részben azonban másról van szó. A magyar értelmiségi, sőt nem értelmiségi ifjúság „újbaloldali” kosztümben jelentkező érzülete nem a még nem létező magyar fogyasztói társadalom ellen irányult, hanem a hatvanas évek karriertársadalma ellen. Az „ötvenes évek ”, a Rákosi-rendszer a magyar társadalmat egységes munkavállaló társadalommá tette. A társadalom minden tagja alkalmazott volt. Állami alkalmazott. Nem voltak gazdaságilag önállóak és szellemi szabadfoglalkozásúak. Lényegében munkás-élethelyzetbe került mindenki. A klasszikus ipari munkás — eltérően a hivatalnoktól — nem fut be karriert, nincs előmeneteli pályája. Ha a munkás letette a szakmunkásvizsgát, „felszabadult”, lényegében elérte azt a társadalmi, munkaszervezeti pozíciót, amiben egész további életére maradt. Az eredeti munkaszervezetben az idősebb, hosszabb ideig dolgozó munkás többet sem keresett a fiatalabbnál, ha az is ugyanúgy el tudta végezni a munkát, a munkaadók ugyanazért a munkáért mindenkinek ugyanannyit fizettek. A munkás nem léphetett elő almunkásból főmunkássá, főmunkásból még főbb munkássá, ahogy a hivatalnok előlép. A hivatalnok a polgári világban sem bérharccal, sztrájkokkal akar helyzetén javítani, hanem minden egyes hivatalnok elő akar lépni. A hatvanas években úgy alakul át a magyar munkaszervezés rendje, hogy a fizikai munkaterületek nagy részén is meghonosodik az előlépés, a nevezetes hivatalnoki „szamárlétra” rendszere. A segédmunkás szakmát tanulhat, a szakmunkás jobb szakmát, utána esti technikumot végezhet. Szaporodik az alsó szintű vezetők, „közvetlen termelésirányítók” száma. Lehetőség van arra, hogy a munkásambíció brigádvezetői, művezetői pozíciók megszerzésére irányuljon. Mindenki előtt ott áll az előrelépés lehetősége, az érvényesülési létra következő grádicsa. Az össztársadalminak tekinthető, mindenkire vonatkoztatható, átfogó karriertársadalom létrejötte új identitás lehetőségét és igényét jelentette. A közösségbe az identitás illeszt be; az határozza meg az egyén helyét a közösség szövetében. A munkavállaló társadalom alapvető, szinte kizárólagos identitásformája a politikai identitás volt. Már maga az a tény, hogy a munkaadó és a politikai hatalom azonos volt, kialakította azt a helyzetet, hogy a munkaadó és a munkavállaló addig privát konfliktusa politikai konfliktussá vált. Az omnipotens hatalomnak alávetett alattvaló és a szintén omnipotens munkaadónak (minden érdekképviseleti védelem nélkül) kiszolgáltatott munkavállaló helyzetének azonossá válása elegendő ahhoz, hogy a társadalom tagjainak viszonyát a közösséghez kizárólag a politikai indentitás határozza meg. Az élet teljes „átpolitizáltságának” egyéb tényezői ehhez már akár nem is kellettek. Ez a politikai identitás a széles társadalomra értve 1948—1956 között az akkor fennálló rend teljes politikai elutasítását jelentette. Ez az elutasítás — kimondatlanul — egyszerűen (talán olykor primitíven), és ezért egyértelműen artikulált volt gondolatilag és érzelmileg. A karriertársadalom ezt a helyzetet gyökeresen megváltoztatta. Az addigi munkavállalónak, aki helyzetén korábban minden tekintetben csak politikai úton segíthetett volna, ha erre módja van, most lehetősége nyílt arra, hogy egyénenkénti érvényesüléssel javítsa pozícióját. A politikai indulat helyébe léphetett — és lépett is — a személyes ambició. A karrierhelyzet kizárja az egyértelmű politikai ellenállást. Nyilván nem lehet elvileg elvetni azt, amiben valaki 59
