Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 11. szám - Bán András: Az utolsó levél
Bán András Az utolsó levél JL huszadik század nyolcvanas éveiben járunk, Hölgyeim és Uraim, Magyarországon. Az itt látható anonim fényképfelvétel a kultúra tagjainak többsége számára semmitmondó; ezerszámra láttak hasonlókat. Első rátekintésre megállapítják, hogy számukra ismeretlen családban, „normális” körülmények között készült privát fotó. A kultúra egyedei egy ilyen képet a megtestesült fragmentumként értékelnek. Csupán az adott család tagjai, csupán a beavatottak rendelkeznek azokkal az információkkal, azzal a kontextussal, amely révén az itt bemutatott személy személyiséggé, a helyszín megszentelt hellyé lényegül(het). Lépjünk közelebb, Hölgyeim és Uraim, szűk a tér, de azért mindnyájan elférünk. Itt elől látható, balkézt, a képen kívül a kultúrantropológus, aki magyaráz. Ez kérem arckép imitált természeti háttérrel, romantikus vegetációval, „privát portré gigant poszterrel”. Az évtized jellegzetes terméke. Genealógiájának ágai a polgári portréfestészet és a múlt századi műtermi fotográfia felől erednek. A fotótechnika mintha kifejezetten a magyar körülményekhez fejlesztette volna ki a most divatos automata kameráit. A nagylátószögű objektívek a fullasztóan szűk terekben is boldogulnak, a könnyű kezelésű automatika pótolja a hozzáértést, a rövid filmtekercsek gyors eredményt, röpke kielégülést hoznak. Figyeljünk, kérem, a tudósra, aki az evidenciák káposztalevelei közül kihámozza a figyelemre méltó megállapításokat. A fotográfián látható hölgyről, ha hihetünk a statisztikának, az adott évben további három fényképfelvétel készül: egy — nyilván — karácsonykor, egy a nyaralás alkalmával, s a negyedik — ó, a negyedik helyszínének, helyzetének, gesztusának megválasztásához nagy szabadsággal rendelkezik. Valószínű azért, hogy a negyedik: gyermeke születésnapján készül. A lakás lakószobája is a statisztikai átlag szerinti. Úgymint: igazán csinos összefüggés mutatkozik a lakótelepi panelcellák és a szekrényfal, a telekárpit virágmintás ülőgarnitúra, az egyszerű gondozású, kaspóban álló szobanövények és a gigantposzter között. Ah, a gigantposzter az évtized különleges terméke. A nyolcvanas évek első harmadában annyi került belőlük kereskedelmi forgalomba, hogy minden harmadik hazai lakásba juthatott. Ah, a gigant poszter: a tökéletes színes mimézisnek, a színházi háttérfüggönyöknek, a meleg reneszánsz kárpit papirváltozatának, a horror vacui motívumbőségének hatalmas szintézise. Hosszan kizengő tutti akkord. Nézelődjenek tovább. Jobbra fordulva, kérem, a szekrényfalon porcelán étkészlet következik, néhány további regény, útleírás színes gerince látszik, majd egy üveg drága kölni, díszgyertya. A poszterrel szemközti falon, a sublóton lemezjátszó, a sarokban színes tévé. A heverő fölött makramé. Rend van. A szekrényfal a rendezettség megtestesítője, a poszter a behatárolatlan téré, a szabadságé. Termékeny ellentmondás ez, Hölgyeim és Uraim, a mindennapiság színpadán. Az „esztétikaivá tétel” gesztusát figyelhetjük meg. A tér legtalálóbb analógiája talán a cella — mondjuk a szerzetesi cella, a közös járófolyosóról, mint a firenzei San Marco kolostorban, az emeleten: minden privát téregységre jut kép a Passió jelenetei közül. E modem cella berendezéséhez nem áll rendelkezésre hagyományos minta: s egyszerűen nincs is hely 54
