Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 11. szám - Klaniczay Gábor: Nők a falon (Gondolatok az aktposzter természetéről)

filmeken, tv-ben. A Szilveszteri Népszabi s a SZŰR Magazin nyomdokában, mindenféle magazinok lapján, címlapján is feltűntek a meztelen szépségek. S eközben megjelent az aktfotó a maga legautentikusabb formáiban: a poszterek, a reklámfotók, az aktnaptárak, a képeslapok, az aktalbumok sorozatában. Ez az új magyar akthullám ad apropót, hogy felelevenítsem néhány régi gondolatomat a műfajjal kapcsolatban.

* * *

1. MIÉRT A NŐK? Miért is van az, hogy szinte kizárólag a nők teste kerül közszemlére ebben a tömegműfajban? Naiv dolog ezt a mai férfiak szemléletének a rovására írni. Még nagyobb naivitás ugyanakkor, ha evidenciának vesszük, és azt mondjuk: azért, mert csak a női test annyira szép, hogy szemlélődés tárgya lehessen. Ha az aktábrázolás sok évezredes történetét tekintjük (például Kenneth Clark szép könyvét lapozgatjuk), könnyen beláthatjuk, hogy eredetileg a Vénuszok mellett az Apollók meztelensége is „eszményi forma” volt. Igaz, más-más tartalmakat közvetített a férfi- és a női akt (az előbbiben inkább az energia, a diadalmas erő vagy a szenvedés, az utóbbiban inkább a bájosság, a lágyság, a termékenység öltött testet), de mindenekelőtt vonzónak, szépnek, erotikusnak is tartották az antik világban, vagy azokban a korokban, amikor az antik szépségeszmény újrafeltámasztásán munkálkodtak. A szexualitás és a meztelenség keresztény elítélése, s ezen belül a női csábítás („Éva bűne”) különös hangsúlyozása két alapvető következménnyel járt az aktábrázolásokban. A szexualitásához láncolt, érzékiségébe zárt nő képének megfelelően a női aktot tette a szexuális vonzerő szimbólumává. Meztelen testének különböző részeit pedig fokozottan erotikus-pornográf tartalommal ruházta fel — tiltottságuk, cenzúrázottságuk fokának megfelelően. Mindennek további hangsúlyokat adott a középkor ellentmondásos szerelemfelfogása is, mely az eszményi szűz távolból epekedő bálványozásával ellensúlyozta az „elérhető” nők természetéről formált sommás ítéleteket. Másrészt pedig a tiltott dolgok iránti leküzdhetetlen vonzalom gyors és koncentrált kielégítésére kialakította az obszcenitás ábrázolásának irodalmi és vizuális szórakoztató műfajait.

Ebben az eszmei erőtérben alakult azóta is a meztelenség ábrázolása Európában. Amikor a művészi akt a reneszánsz Vénuszok nyomán újra polgárjogot nyert, a női idomokat emelte az emberi meztelenség domináns esztétikai formájává (a női szexualitás s a meztelenség fentiekben vázolt ellentmondásos megítéléseivel együtt). Természetes következmény, hogy a fénykép XIX. századi megszületésével ugyanez a séma kapott új erőre: a titokban csodált női bájak művészi megörökítésének igénye éppúgy, mint az erotikuspornográf kereslet nagyüzemi módszerekkel történő kielégítése. A huszadik századi technika teremtette dömpinglehetőségnek hiába próbált ellenállni a közízlés konzervatívabb része. A női meztelenség képeinek közszemlére tételét nemcsak a konzumszexualitás mind nagyobb méreteket öltő iparának sokféle műfaja (prostitúció, revü, sztriptíz, peep-show) támogatta, hanem a fokozatosan liberalizálódó közerkölcs s a tabudöntögető művészet is.

Igaz, ugyanebben a folyamatban mind nyilvánvalóbb lett az általános felszabadító eszmények ellentmondása a látványként szolgáló hölgyek kiszolgáltatottságával, s kihasználóik nem mindig vonzó mentalitásával, habitusaival. A hatvanas-hetvenes évek nőemancipációval kísért „szexuális forradalma”, miközben maga is harcolt a meztelenség tilalma ellen, szakítani próbált a női aktkép egyoldalú és dehonesztáló kommersz-fogyasztásával. Kompenzáció gyanánt megpróbálta a férfimeztelenséget is erotikus és esztétikai tárggyá tenni, de ezt csak a homoszexuális magazinok szűkebb világában koronázta siker. A tömegtermelt és tömegesen szemlélt akt továbbra is nőnemű maradt.

2. AKTFESTMÉNY ÉS AKTFOTÓ. Helyesen tettem-e, hogy ugyanannak a műfajnak a részeként tárgyaltam őket? A tárgy, s az azt övező szemlélet hasonló, a technika azonban vitathatatlanul alapvető különbséget jelent. A művész nemcsak ábrázol, hanem formáz is, a létrejövő „eszményi forma” átlényegülve, s a kor esztétikai kánonját, vágyait, érzékiségét egy magas formában tükrözve válik a szemlélet tárgyává. Az aktfotó a fényké28