Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 11. szám - Klaniczay Gábor: Nők a falon (Gondolatok az aktposzter természetéről)
pezőgép kíméletlen pontosságával örökíti meg a modell testét, s ezzel új tartalmat ad a képnek. Mint Roland Barthes oly szépen leírta a „Világoskamra” című könyvében, „az ábrázolt összenő a fényképpel”. Nem egy elvont akt, hanem a konkrét nő van előttünk, kihívó vagy félszeg, de mindenképpen maga-vállalta meztelenségben. A fotón bemutatott csupasz test felidézi a konkrét meztelenség pillanatát, a tilalomsze- gően felfedett mell, csípő, öl, comb, fenék fokozottan erotikus konnotációt kap. Az egyes testrészek milyenségét az ember — mintha valamiféle szépségverseny zsűrijébe tartozna — elkerülhetetlenül mustrálgatni kezdi: megfelel-e a kanonizált normának. A modell és a fotós közös merészsége provokáció, amit csak a kifogásolhatatlan eredmény igazol — az első apró testhiba vagy aránytalanság láttán a legszebb aktfotóról is bosszankodva vesszük le a szemünket. Az örökkévalóvá merevített testtartás, mozdulat, nézés a fénykép konkrétsága miatt könnyen ellentétbe kerül a vonzóan érzéki valósággal, amiből kiragadták, s ekkor reménytelenül mesterkéltté, komikussá válik. A műtermi meztelenség banalitása szembeszegülhet az aktfotó esztétikai-erotikus hatásának intenzitásával. Ezért nem elég pusztán egy meztelen nő és egy fényképezőgép egy jó aktfotó készítéséhez, ezeknek a problémáknak a megoldására kísérletezett ki számos technikát az elmúlt évszázad fotóművészete, s ezzel a helyzettel kell megbirkóznia minden aktmodellnek is. Minthogy nem a fotóművészet a témám, csak egy-két szélsőséges módszert említek meg, amivel az „emelkedettebb” művészi tartalmak közvetítésére is alkalmas médiummá próbálta formálni a meztelen női testet. Jellegzetes út, hogy mérsékeli vagy teljesen eltünteti a meztelen pózolás kihívó voltát, s erotikus tartalmát. Ez történhet úgy, hogy — a fényképezett nő személyiségét kiiktatva — a szoborszerű testdomborulatokra, a megkomponált mozdulatokra, a fényhatásra, a sziluettre, a test valamely részének a textúrájára kerül a hangsúly. Történhet úgy is, hogy a kontextus természetességére építenek, vagy rekonstruálják azt (strand, fürdés, öltözés-vetkőzés, ágy, bordélyházi szocio-fotó, revű stb.), s a fénykép tárgyává azt teszik, ahogy a kontextus értelmezi a meztelenséget: természetesség, felszabadult ruhátlanság, meghittség, szégyenlősség, kiszolgáltatottság, fásultság. Az aktfotó másik jellemző választása ellentétes irányú: a műfajból adódó szexuális üzenetet nem tompítja, hanem élesíti és formát próbál adni neki. A kép tárgya maga a kihívó szexualitás, sajátos (morbid, perverz, borzongató) esztétikai tartalmat a szélsőséges szexuális szerepek valamelyikének gesztusrendszere és melléktára ad neki (fétisizmus, exhibicionizmus, szadizmus, mazochizmus, nárcizmus, auto-erotikum). Ehhez az utóbbi irányzathoz tartozott az utóbbi évtizedek nem egy világhíres fotóművésze: Irina Ionesco, Helmut Newton. 3. A KOMMERSZ AKTFOTÓ a fényképszituációból adódó problémákat másképp oldja meg. Számára ugyanis a „magasabb esztétikai tartalom” közömbös, éppen abból él, amit a fentiekben ellentmondásként írtam le: a modell vásárra vitt bőréből, a kitakargatott intim testrészek iránti kíváncsiságból, a zsűriző férfi (és női) publikum önelégültségéből. Az ilyen képek a közvetlen befogadásra épülnek: céljuk a fényképen látható nő testének és testiségéhez köthető személyiségének bemutatása, kiteregetése, tálalása — oly módon, hogy az átlagos szemlélő szeme élvezettel akadjon meg rajta. Mindehhez nemcsak olyan modellek kellenek, akik büszkén, diadalmasan, kihívóan, csábítóan mutogatják testüket, s nemcsak olyan fotósok, akik elkapják a legelőnyösebbnek, legingerlőbbnek tűnő pillanatokat. Mint minden „egyszerű formának”, az aktfotónak is megvannak a maga variációs szabályai, toposzai, műfaji konvenciói. Ezek több csoportra oszthatók. Egy részük a befogadóra vonatkozik. A kép meg kell, hogy könnyítse a szemlélő azonosulását a helyzettel: milyen státusban legelteti szemét a (falára felszegezett poszteren, aktnaptáron, a kezébe kerülő képeslapon, magazinfotón látható) hölgy idomain? Alapjában háromféle típus létezik: az egyik, ahol a nő láthatóan felkínálkozik a szemlélőnek, a második, ahol valamilyen élőkép- vagy színházszerű szituáció részesévé teszi őt, a 29
