Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 11. szám - Sinkó Katalin: Az optikai teremutazástól a lakótelepi édenig
fátyolképek, fotó, film) s társaik mind azonos törekvés, a „természet megkettőzésének”, az illuzionizmusnak szolgálatában álltak. Ezen látványosságok és az őket kísérő számtalan kísérlet történetét végigtekintve vesszük észre, hogy mind mögött a látvány birtokbavételének ambíciója munkál, egy szinte csillapíthatatlan vágy a tünékeny látvány megragadására, a múlandó élmény kiragadására az életidőből. A panoráma kezdettől fogva a festészeti műfajok legdemokratikusabb válfaja. A csekély beléptidíj többnyire nem akadály a látogatók előtt, s nincs szükség hagyományos műveltségre sem ahhoz, hogy a képek üzenetét bárki megértse. A panorámákkal és diorámákkal kapcsolatos kísérletek kikerülhetetlenül a látványrögzítés legolcsóbb és legpontosabb formájához, a fényképezéshez vezettek. Ezzel a látvány megkettőzésének lehetősége mindenki számára nyitva állt. De miféle igény munkált a valóság megkettőzésének ezen ambíciója mögött? Miért kellett a mindennapi valóságot, melyet naponta mindenki átélhetett: a hajnalt, a delet vagy az alkonyatot „megismételni”, immár kiszakítva a tényleges idő folyásának keretei közül? S miféle szándék hatotta át a panorámafestő igyekezetét, hogy a régen lezajlott események középpontjába emelje a nézőt, nemcsak más teret varázsolva köré, de az idő kereteiből is kiszakítva őt? A panoráma-illuzionizmus nemcsak a tér illuzionizmusa. Elsősorban az időé. Célja, hogy kitágítsa a néző létezésének dimenzióit. A bevezetőben már felidézett barokk illuzio- nizmussal összevetve a 19. századi panorámák illuzionizmust, lényegi azonosságokat és különbözőségeket is felfedezhetünk. A barokk illuzionizmus a néző életidejét mintegy a túlvilág, a mennybéli öröklét vagy egy ideálvilág dimenziójával egészítette ki. A 19. század illuzionizmusa által az evilágiság, a földi valóság képei kiszakadnak valós idejükből, mintegy maguk válnak az „öröklét” részeivé. A mai grand-poszter a panoráma-illuzionizmus popularizált, „privát” változata. Az általa nyújtott látványillúzió visszahat a tér kialakítására. Az esetek túlnyomó többségében a lakás berendezése is igazodik hozzá, mintegy értelmezi a lakásban élők felfogását a posztertájjal kapcsolatban. A valódi panorámákhoz hasonlóan a szűk lakások terében is igyekeznek a háromdimenziós tárgyakat oly módon elrendezni, hogy azok mintegy átmenetül szolgáljanak a képhez. Sok helyen megfigyelhető, hogy a kép elé zöldsarkot, növényeket helyeznek el, mely a kép előterének növényzetével összemosódik. Másutt az erdei táj fái közül „kinövő”, valóságos faágakból összerótt konzolokon kitömött madarak ülnek. Az esetek jó részében megfigyelhető, hogy a poszterfalat a berendezés során figyelembe veszik oly módon, hogy azt minél kevesebb bútor takarja, előtte legtöbbször fekvő- és ülőbútorokat találhatunk. Ez a berendezési forma azt az illúziót sugallja, hogy voltaképpen nem lakásban, hanem a természetben, az erdő fái alatt vagy vizek partján heverészünk, ülünk. A lakásban készített fotográfiák is gyakran a pihenésnek ezt a pózát örökítik meg, a felvételek szereplői magatartásukkal igazodnak a poszter kínálta látványhoz. Miféle tájak alkotják a mai lakások efféle imaginárius terét? A kínálat meglepően sokféle. A képek között találhatunk alpesi tájakat éppúgy, mint délszakiakat, erdőket ősszel és tavasszal, tóparti képeket verőfényben és alkonyaikor. A kínálat változatossága mögött azonosságok is meghúzódnak. Egyetlen olyan sincs közöttük, melyen megművelt, vagy ipari tájat láthatnánk. Mindössze egy-kettő olyan akad, amelyen építészeti elemek, témö- velő részletek, így pl. pergolák láthatók. A legtöbb posztertáj az érintetlen őstermészet ideális képét nyújtja. Havas bércekről lecsurgó zuhatagos patakok „csörgedeznek” a kép előtere felé, vagy érintetlen tavak partja húzódik előttünk, míg másutt az erdőmagány látványa fogad. A szobák falán eredetiben talán soha nem is látott pálmafák hajladoznak, melyek mögül kivillan a végtelen, poszterkék tenger. A déli tengerpart kihalt, akárcsak a többi posztertáj is. Embernek nyoma sem látható, hacsak a néhány példányon visszatérő hajómotívumot nem tekintjük annak. Ezek a vitorlások lágyan siklanak a nagy vízen túlra: az elvágyódás legénység nélküli néma hajói ők. A tájképkínálatban nem akad egyetlen olyan sem, melyet tradicionálisan magyar tájnak tartunk a múlt század óta, porlepett alföldi vidékeink, vagy a délibábos róna képét hiába keresnénk. De nincsenek megművelt kertek, parkok sem, a felvonultatott tájak legfőbb jellemzője az érintetlenség. 21
