Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 11. szám - Andrási Gábor: Trópusi tájakon

készítőjének személytelenségével párosul. A poszter-trópus ugyanis — akár tahiti, akár karib-tengeri tájrészlet előtt kattintottá el gépét a fotós — „tartalmi” vonatkozásait tekintve mindig ugyanarra a kollektív tudatalattira felépített egzotikus mítoszra apellál, melyet a fénykép dokumentumszerűségébe csomagoltan mint valóságost, mint elérhetőt tálal fel fogyasztójának. Az anonimitás forrása, hogy a fotós is rendre ehhez az Éden-mítoszhoz választja ki a témát, és a mítosz követelményeinek megfelelően komponálja a képet.

A trópusi táj a poszteren legtöbbször néptelen. Mintha a fényképész is érezné, hogy az ember fizikai létében zavaró momentum, az Éden nyugalmát háborgató és a fotó „szépségén” csorbát ejtő betolakodó. Az ember nem „adekvát”. Mégis jelen van, mint a kép készítője és nézője. A táj, a trópus valójában „rajta keresztül”, az ő elvárásainak és mitikus elképzeléseinek megfelelően lesz üres. Az ember — akár fürdőző turista, akár halászó bennszülött; így vagy úgy: egyaránt szalonképtelen. A fotós tisztában van vele, hogy az igazi táj, a hamisítatlan természet önmagában szép, és „igazi” — e tekintetben tehát teljességgel elvont — embert kíván(na). Ezért a legritkább esetben engedi meg, hogy a táj emberekkel népesüljön be (16. Pálmás öböl, csónakkal, 198 x 276 cm; 1006. Karib-tengeri homokzátony, 273 x 384 cm; 1161. Tengerparti strand, 67x97 cm). Ilyenkor a parton sütkérező vagy a tengerben lubickoló apró alakok (a távolság és a meztelenség eleve feloldja személyiségjegyeiket) megszüntetik ugyan az Éden érintetlenségét, ám cserébe közvetlenséggel, bensőségességgel, nekünk-teremtett jelleggel ruházzák fel.

Ezzel a paradicsom-elképzeléssel sokkal összeegyeztethetőbbnek tűnnek az ember tárgyai, mint maga az ember. A tengerparti kunyhó, csónak és mindenekelőtt a fehér turisták yachtja megengedhető, az utóbbi pedig egyenesen kedvelt motívuma a posztertájnak. A yacht eloszlatja kétségeinket arra nézvést, hogy milyen járművel közelítsük meg az ismeretlen partokat és bizonyság arra, hogy meg is érkeztünk. A hajó az öbölbe hatolás eszköze, a tájat hűtőtáskás-vegyitoalettes Magellánként birtokba vevő turista-expedíció büszke fallosza. Egyben a feloldhatatlan idegenség és átmenetiség szimbóluma: ahogyan megérkezett, úgy indul majd horgonyát felvonva — a vakáció sem tart örökké! — vissza az ismerős vizekre.10

A trópus és a trópus képe a turistának és a kvázi-turistáknak egyaránt a nyár örömeit jelenti. Nem véletlen, hogy a hazai „boldogságzene” képviselői is előszeretettel válogatnak a forró égöv hangulatkeltő rekvizitumai (trópusi sisak, pálmafa, „bermuda-short”) közül. A nyaralás az élet sűrített élvezete: a forró homok, a barnító napsugarak, a mindig kék ég, a hűsen simogató tenger, a gyümölcsök és csemegék, a (csaknem vagy egészen) meztelen testek megérinthető közelsége — mindez egy elégedett patrícius életmódját idézi. Az Éden atmoszférája libidóval telített. A vakáció idején, a vakáció hangulatában a turisták (és a képzeletben utazók is) hajlamosak elfogadni F. Schlegel igazát: „Minden égtájon épp a tétlenkedés joga különbözteti meg az előkelőt a közembertől, s ez lényegében a nemesség princípiuma.”12 A trópusi posztertáj „támasztotta elérhetetlenségérzet egyenest táplálja az erotikus érzéseket azokban, akik számára a távolság mindent kívánatosabbá tesz.”12

Az egzotikus poszterek legnagyobb része ugyanazt a kompozíciós sémát ismételgeti: a parton, az előtérben álló, a képbe hajló pálmák lombjai mögül tárul fel a tengeri panoráma: a napsütötte föveny íve, a távoli hegykaréj, az ég és a víz kékje. Az előtér sötétebb tónusai és erőteljesebb, határozottan körvonalazott formái megnövelik a távlatot: a nagyméretű ofszetnyomat a fényben fürdő messzeségre nyitja a szobák falát. Ez a megoldás a 17. század első felében előszeretettel alkalmazott tájfestői fogás. Poussin és mindenekelőtt Claude Lorrain, majd utóbbi kétszáz évvel későbbi buzgó követője, id. Markó Károly művein számtalan változatban megtalálhatjuk a távlatnövelő tértagolás példáit. A kép ilyen — az évszázadok során közhellyé koptatott — tagoltsága iránti igény olyan erős, hogy még azokban a kivételes esetekben is érvényesül, amikor a poszter kompozíciója nem felel meg az imént leírtaknak. Ilyenkor a vásárló „trópusi” szobanövényekkel pótolja a kép előteréből „hiányzó” momentumot, fizikai és szimbolikus összeköttetést teremtve véges és végtelen, valóság és fikció között.

13