Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 10. szám - Bíró Zoltán: Nemzedék a társadalomban és nemzeti szereptudat egy nemzedékben (Glatz Ferenc: Nemzeti kultúra - kulturált nemzet, 1867-1985)
mányt, de a nemzeti kultúra, a nemzet politikai kultúrája egészét is befolyásolták ebben a században. Ezek közül kétségtelenül a két világháborút követő békediktátumok, s azok hatásai a legfontosabbak az egész magyarság, de részben az egész Közép-Európa szempontjából is. Innen magyarázható, hogy a nemzeti problematika olyan kiemelkedő hangsúlyt kapott az egész magyar történelmi gondolkodásban és politikai magatartásban, és hogy a nemzetiségi-kisebbségi kérdés olyannyira előtérbe került. Csak a történészek, a történelemtudomány oldaláról nézve is joggal állapíthatja meg a szerző, hogy Trianon következtében „Magyarország területeinek ilyen elvesztésével szinte egész történeti színpadát vesztette el”. Nemcsak az következett ebből, hogy az államnemzeti elvről a hangsúly a kultúrnemzet elvére helyeződött át, nemcsak az, hogy a nemzet és a nemzetiségi kérdés minden eddiginél súlyosabban merült fel, hanem az is, hogy maguknak a dolgoknak, a társadalmi folyamatoknak a történelmi beágyazottsága is egyre hangsúlyosabb lett a gondolkodásban, az addigiaknál is jobban behatolt a politikába és az egész politikai érvrendszerbe, de ezáltal a napi politikai propagandába is. A nemzeti kultúra jellegét meghatározó erővel jelent meg egyre inkább a történettudomány a politikában, s ahogy a szerző írja:,,... az újkori történetírás gyakran szinte „pótolja” a politikatudományt, s az ideológiai szférában igen fontos szerepet kap.” Ennek a folyamatnak a súlyát a magyar közéletben jól mutatja többek között az a tény, hogy a polgári radikalizmus — minden erőfeszítés és nyugat-európai kapcsolódási pont keresése ellenére is — elszigetelődik a magyar társadalomban, s ez az elszigeteltsége nem is tud feloldódni az idők során. Valószínűleg igaza van abban Klebelsbergnek, hogy ennek oka úgymond „a történelmi érzék” hiányában keresendő, vagyis abban, hogy a polgári radikalizmus nem volt képes a magyar történelemérzékeléshez, a magyar történelmi látásmódhoz kapcsolódni, s annak politikaiközéleti jelentőségét sem tudta felmérni. Szekfű éppen azt vette jó érzékkel észre, hogy Magyarországot modernizálni, s erősebben Európa nyugati feléhez közelíteni is csak a magyar történelemből kiindulva lehet, ő azonban ott tévedett, hogy a magyar függetlenségi hagyományt igyekezett ennek érdekében kiszorítani a köztudatból, ami történelmileg sem járható út, de Glatz Ferenc kritikájának is igaza van ezzel szemben, amikor így ír: „A köznapi ember nem a történészre figyel, ha függetlenségről, önállóságról gondolkodik, hanem mindennapi jelen-élményeire.” Arra a kérdésre is, hogy a hivatalos Magyarország a második világháború alatt mért folytatott éppen olyan politikát, mint amilyet folytatott, éppen Trianon adja a legsúlyosabb magyarázatot, s részben a Trianon után megformálódott történelemszemlélet. Hóman Bálint kapcsán szól arró Glatz Ferenc, hogy a németek melletti politizálásunk legfontosabb mozgatórugóit abban a nem alaptalan félelemben kell keresni, hogy a németek kialakuló bizalmatlansága nyomán a szomszéd államok majd a német hadsereg oldalán fognak benyomulni Magyarországra a hozzánk visszacsatolt területekért, s netán egy azon is túlmutató osztozkodás lehetőségéért. Mondhatunk tévedést és bűnt egyaránt, ha az akkori hivatalos magyar politikáról szólunk, de nem hagyhatjuk teljesen figyelmen kívül a tényeket, amikor erkölcsi-politikai ítéletet mondunk. Glatz Ferenc joggal írja: „Azok a tények, hogy Magyarország hadseregének jelentős részét megőrizhette, hogy a fő ellenségnek tartott Románia hadseregénél összehasonlíthatatlanul kisebb létszámú hadsereget küldött csak a frontra, hogy Magyarországon a szélsőjobboldalt — a kormányzat felső és alsó szintjeitől egyaránt — sikerült távol tartani, s az, hogy Magyarországon Európa akkori legszámosabb zsidónak minősített népessége élhetett — a hitleri Németország érdekszférájának kellős közepén — kétségbevonhatatlan eredménynek látszott a külpolitikai megfontolásból németbarát vonalat követő tábor, így Hóman előtt is.” Nem feledkezik meg Glatz Ferenc arról sem, hogy ugyanezt a kérdéskört vizsgálat tárgyává tegye az 1945 utáni magyar helyzetre nézve is. Trianon korábbi hatását itt a második világháborús békediktátum nyomatékosítja. A század politikai útvesztései és tragédiái összeállva és megkötődve telepszenek itt a köztudatra, a nemzet történelmi tudatára, s ez már önmagában is bőségesen elég a nemzeti identitászavar kialakulásához. Ezt súlyosbítja az a politikai és „termelési identitászavar, amely gyorsan és szükségszerűen 93
