Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 10. szám - Bíró Zoltán: Nemzedék a társadalomban és nemzeti szereptudat egy nemzedékben (Glatz Ferenc: Nemzeti kultúra - kulturált nemzet, 1867-1985)

kihagyott, elrajzolt, meghamisított a napi politikai célszerűségben gondolkodó hatalmi propaganda.

Glatz Ferenc mindenekelőtt a maga nemzedékének az alapállását tisztázza, s közli az olvasóval már könyve elején. Ez az alapállás számomra a legrokonszenvesebb, de úgy vélem, szellemi értelemben életkérdés is a nemzedék minden gondolkodó tagjának, hogy ilyen legyen: „Mércénkké nem az lett — mondja a szerző —, mit találunk kihajítani valót nemzeti örökségünkből, hanem az: mit lehet beemelni kultúránkba.” Az is kiderül rögtön, hogy ennek a saját történelmünkhöz való közelítési módnak nemcsak erkölcsi értéke van, de ezen belül közvetlen nemzedéki célszerűsége is, s amennyire mai e célszerűség, valószínűleg annyira örökérvényű is, ha helyhez és időhöz igazítva nézzük. Mert hiszen „részt venni, alakítani és formálni a dolgokat — miként a nemzedéki szándékot és vágyat Glatz megfogalmazza — de megőrizni az autonómiát” csak ezzel a közelítéssel válhat képessé bármely nemzedék. Amennyiben lehet egyáltalán az élet tanítómestere a történelem, nyilvánvalóan csak annyiban lehet, amennyiben a mindenkori utókor képes a tanulásra, az értelmes szelekcióra, az érték felismerésére és feldolgozására. Ehhez az újnak nem a régi egyszerű tagadásából, hanem a mérlegelésből és a válogatásból kell épitkeznie. A maga választotta tárgyról szólva arra figyelmeztet bennünket a szerző, hogy bármennyi joggal és okkal bíráljuk is az egykori középrétegeket, azt tudnunk kell, hogy „annak a korszaknak kulturális, technikai és politikai apparátusa szervezte meg a modern társadalmi életfeltételeket a Kárpát-medencében.” Ez sem csak a történeti igazság szempontjából érdekes, hanem elsősorban éppen azért lehetne az, mert ennek az építkezésnek egy merőben más társadalmi-történelmi helyzetben is lehetnek hasznosítható tanulságai. Főként, ha tudjuk azt is, hogy bármennyi osztály- és rétegérdek tapadt is ahhoz a korabeli állam- és társadalomszervező tevékenységhez, bármennyire meghatározták is ezek az érdekek annak működését, irányultságát, de még a konstrukció szerkezeti vázát is, azért annak a tudományos és tisztviselői karnak, amely az építményben nemcsak élt, de azt maga építette is, voltak a mában is értékesíthető és mintául szolgáló szakmai erényei. És volt még egy különösen fontos erénye, legalábbis java rétegeiben: sok tekintetben egy általánosabb nemzeti cél érdekében felül tudott emelkedni a primér egyéni vagy rétegérdekeken; és hogy a szolgálatmorál általában sem volt idegen a számára. Valószínűnek tartom, hogy amit Glatz Ferenc e könyvben érintőlegesen mond helyenként a dzsentriről, az itt túlságosan odatapad a már megszokott közhelyekhez, valószínű, hogy a magyar dzsentri történetét és szerepét is differenciáltabban és pontosabban kellene már megrajzolni, de ez nem Glatz vállalt feladata. Abban viszont egész biztosan igaza van, hogy a pusztuló, ekkor már enervált dzsentri vagy dzsentroid középosztállyal szemben éppen a keresztény középosztálynak eme polgári szárnya volt az, amely a racionalitást, a szakszerűséget, a pontosságra törekvést, az európai értelemben vett korszerűséget képviselte ekkor a magyar társadalom szervezésében s az államszervezetben. Ez pedig akkor is érdeme, ha közben sok más tulajdonsága és helyzettévesztései miatt joggal elmarasztalható. Többek között elmarasztalható például abban is, hogy kiválóságaik közül többen intellektuálisan, fölényes műveltséggel, nagy történelmi áttekintő képességgel mintegy „felülről” tudták szemlélni a magyar történelmet, miközben maguk is alakították, ám magatartásukban, politikai alkalmazkodásukban olyannyira igyekeztek jelen lenni benne, hogy gyakran el is vesztek, erkölcsileg károsodtak az alkalmazkodások folyamatában. Ha a dzsentriről elmondható, hogy jórészt az alkalmazkodás képességének a hiánya, a történelmi alkalmazkodásra való képtelensége sodorta a perifériára és a teljes ellehetetlenülésbe, akkor e réteg számos személyiségéről jellemzően éppen az mondható el, hogy túlságosan is igyekeztek alkalmazkodni, versenyt futni a történelemmel, s ha tudományos teljesítményeik túlélték is a nagy sorsfordulókat, mint politikusok utat vesztettek. Igazi politikusi — kultúrpolitikusi — alkotás talán csak Klebelsberg után maradt ránk. Ez sem akármilyen jelenhez szóló mondandója ennek a könyvnek.

Túl a nagy történész-személyiségek portréin, alapvetően fontos társadalmi folyamatokat is igyekszik vázlatosan feltárni Glatz Ferenc, olyanokat, amelyek nemcsak a szaktudo92