Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 10. szám - Füzi László: Sándor Iván: Leperegnek a nyolcvanas évek - A kilencvenes évek és Bibó hagyatéka
az előbb említett esszében. A rokonság lényege pedig az, hogy mindkét irány tagadja a mostanra kialakult társadalmi viszonyokat. Maradjunk még a könyv genezisénél: a Németh László-i indíttatás mellett feltétlenül meg kell említenünk Bibó István hatását is. Bibó is a helyzet tisztázását tartotta legfőbb feladatának, nem csupán nagy, történelmi áttekintéseket tartalmazó írásaiban, hanem jó néhány, a napi aktualitásokhoz kötődő cikkében is. Szándékában is ezt a törekvést folytatja Sándor Iván könyve, s tartalmában is: Bibó felismeréseit alkalmazza a mára kialakult helyzetre. Bibó István írásainak egyik legfontosabb jellemzője a modellekben való gondolkodás. Ez jellemzi Sándor Iván könyvét is. Amikor a társadalomról vagy a szellemi életről beszél, sohasem a szociografikus megközelítést alkalmazza. Nem annyira azt írja le, hogy hogyan élünk, hanem inkább azt, hogy mai életünk, gondjaink mögött, az ezekhez vezető úton milyen törvényszerűségek ragadhatok meg. Legfontosabb megállapításai: kelet-közép- európai megkésettségünkben sajátos modell, amely a keleties és a nyugatias elemek között összhangot tudott volna teremteni, nem alakult ki. Ebből következik az 1945 utáni korszak legfőbb jellemzője: „a fejlődés mozzanataival takart instabilitás”, vagyis az, hogy a lényeges folyamatok a mélyben, rejtve zajlottak, a felszínt pedig — ahogy Sándor Iván írja — a „nemtörténések” jellemezték. íróink, tudósaink készek voltak a tények felszínre hozására, még ha azok sokszor nehezen megfoghatónak tűntek is. Minden bizonnyal nem az ő hibájuk, hogy a mai helyzethez vezető tények még megkésve sem kerülhettek felszínre ... Sorolhatnánk tovább a helyzetelemzés elemeit a maguk konkrétságában, ehelyett azonban arra hívjuk fel a figyelmet, hogy Sándor Iván szemlélete nem determinisztikus. Ha az lenne, akkor a csapda-helyzetet öröknek fogadná el — márpedig ő is és mi is azt szeretnénk, ha ebből a helyzetből ki lehetne törni. A kötet második írásában — A kilencvenes évek és Bibó hagyatéka — négy feltételt sorol fel mint olyat, amelyek a kitöréshez elkerülhetetlenek. Ezek a feltételek: 1. A reformhoz elkerülhetetlen egy új intézményrendszer létrehozása. A hatvanas évek végének és a hetvenes éveknek a csapdája ugyanis éppen az volt, hogy a reformokat a régi intézményi keretek között akarták bevezetni. 2. A hozzáértés reformjának megvalósítása. Bibó ezt a szakszerűség követelményének nevezte és az értelmiségi munka egyik legfontosabb vonásának tartotta. 3. A demokratikus élet- és társadalomberendezkedés kereteinek megteremtése. 4. A gondolkozni tudás lehetőségeinek és becsületének visszaállítása. A fentebb idézett és a reformhoz valóban nélkülözhetetlen feltételek kifejtése mellett a könyv legnagyobb értéke az általa képviselt szellemiségben rejlik. Abban, hogy a szellem egészét, pontosabban az elmúlt évek-évtizedek magyar szellemi életének egészét vizsgálja. Tulajdonképpen már ez az alapállás is állásfoglalást jelent egy vitában. Ez a vita arról folyik, hogy a politikai vagy szakmai szakszerűség milyen lehetőségeket hagyott meg a hagyományosan politizáló irodalomnak. Nos a társadalmi feladatok vállalása megmaradt az irodalom számára — ami nem azt jelenti, hogy csupán ez lenne a feladata — ám közben az irodalom helyzetelemző törekvéseihez kapcsolódtak az egyes tudományágak, igy például a szociológia, a történelemtudomány, a közgazdaságtan és a politológia. Miközben állandóan szekértáborokról, elhatárolódásokról beszélünk, Sándor Iván nemcsak az irodalom, hanem a szellemi élet egységességét is megmutatta. Hogyan? Ismét csak nem az apró tények, hanem a főbb gondolkodói állásfoglalások felvázolásával. ír Szűcs Jenő munkásságáról. Szűcs Jenő volt az, aki Bibó nyomán a legtöbbet tette a történelmünkben megmutatkozó közép-kelet-európaiság tisztázásáért, s ezzel az újra felvetődő Helyünk Európában kérdés megválaszolásának történeti alapjait is megvetette. Csoóri Sándor gondolkodása kapcsán Sándor Iván kimutatja az írói és az intézményi vélemény közötti különbségeket. A különbség lényege: az időeltolódás — kb. 5—10 év — és a mélység. Szól a közgazdász Kornai János tevékenységéről, a közíró Száraz Györgyről, a történész Glatz Ferencről és a maga írói-gondolkodói útját konok következetességgel járó Mészöly Miklósról. Mindezt azért teszi, hogy megmutassa, valamennyiüket a lényeget tekintve egyetlen alapkérdés foglalkoztatta-foglalkoztatja: „Mi történik akkor, amikor egy társadalomszerkezet, amely 89
