Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 10. szám - Füzi László: Sándor Iván: Leperegnek a nyolcvanas évek - A kilencvenes évek és Bibó hagyatéka
Fűzi László Sándor Iván: Leperegnek a nyolcvanas évek — A kilencvenes évek és Bibó hagyatéka ■Á. J»zt, hogy mai irodalmunk jobb, irodalmi gondolkodásunk erősebb, mint ahogy a köztudatban él, vagy éppen folyóirataink havonta megjelenő számai mutatják, legújabban Sándor Iván esszéi, könyvei bizonyítják. Az utóbbi öt-hat évben — Csoóri Sándor és Mészöly Miklós mellett — alighanem ő mondta a legtöbbet világunkról, hiányainkról és lehetőségeinkről. Pontosabban: a nemzettudatról, a magyar társadalmi fejlődés megkésett- ségéről, a megkésettség következményeiről és meghaladásának lehetőségeiről. Korábbi könyvei — így például a Németh László-pör című kötet és Az idő füstjele című esszégyűjtemény— érzékeltették Sándor Iván vállalkozásának szisztematikus voltát: a „múlt megvilá- gítatlan jelenetei” kapcsán, az egymásra vetülő és a nemzeti tudatban betöltetlen űrként jelentkező hiányok leírása során mai életünk meghatározottságait és esélyeit veszi sorra. De ha a mai létünk gondjairól beszélünk, akkor miért — mint a mostani kötetben — az irodalom a kiindulópont? A válasz immáron arcpirítóan egyszerű. A korábbi, leginkább talán a pragmatizmus kifejezéssel illethető időszak során a társadalmi lét minden szférájában egymással rokon jelenségek mentek végbe, a meglévő intézményrendszer felélte végső tartalékait, így az egyes részterületek egyszerre mutatták meg a maguk válságjelenségeit. Az irodalmi intézményrendszer is válságba került, nem véletlen, hogy egyre több írás születik a kialakult helyzettel kapcsolatban. Ez pedig kínálja a továbbgondolás lehetőségét is: a továbbgondolásét és az általánosításét. Sándor Iván könyve erre is jó példa. Igaz, hogy az irodalom a kiindulópontja ennek a könyvnek, a szellemi élet kérdésein túl azonban a válság leírását és a kibontakozás lehetőségeinek átgondolását is megtaláljuk a kötet két nagy esszéjében. Ezek az esszék egyetlen kérdésre keresik a választ. A kérdés megtalálható a mostani kötetben, megválaszolása pedig a kötet egészét áthatja, az alábbiakban mégis eredeti megjelenési helyéről idézem. A székesfehérvári Németh László-konferencián hangzott el Sándor István Tengerszem a század térképén című esszéje, amely Németh László egy ötven évvel ezelőtti írásához kötődött. Az esszében föltett kérdés így hangzik: „Vajon hangot adunk-e olyan nyomatékkai a mi korunk gondjainak, miként ö mindannak, amit a maga korában felismert?” Aki őszinte választ próbál adni a kérdésre, az egyből az irodalmi problémák közepette találja magát: milyen lehetőségei vannak ma az irodalomnak, milyen feladatoknak kell megfelelnie, meg tudja-e adni a választ a legújabb társadalmi kihívásokra, mi jellemzi az irodalom és a politika viszonyát, és így tovább ... Sándor Iván az említett tanulmányában és mostani könyvében is az irodalom eredendő egységét szem előtt tartva válaszolt az általa föltett kérdésre. Erre külön is fel kell hívni a figyelmet, hiszen az egyes irányzatok még mindig a másiktól való különbözőségüket igyekeznek tisztázni. Két jellegzetes irányzatot különböztet meg: a társadalmi kérdéseket előtérbe állító irányzatot visszatekintőnek nevezi, a másikat, az esztétikai kérdéseket előtérbe állítót pedig hátatfordítónak. „A gesztus nem ugyanaz, ám a törekvésben van rokonság, még akkor is, ha ennek sokan azok közül, akik a látszólag kétféle vállalást a legjobb szinten valósítják meg, alig, vagy egyáltalán nincsenek tudatában” — olvashatjuk 88
