Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 10. szám - Szekér Endre: Füst Milán verseinek „vijjogó kétségbeesése”' (A költő századik születésnapjára)

nőnek”, „olvadt ólom-csöppecskéket hullat el az árnyék”. Mindig az árnyék az erős, és sohasem a fény. így kiált fel a költő: „Ó fényből árnyba változó világ!”. Vagy az Oh nincs vigyasz!... című versében egy különös álomképet vetít elénk, ahol „az idő sűrű, bizonytalan fekete vízben lomhán tovaúszik”, a hold pedig „világoskék-páncélú felhő-lovasokra” szórja minden fényét. A Szőlőhegyen soraiban pedig óriások rohannak a nap után fáklyákkal, és „nagy fekete virággal nőtt meg a sötétség magja”. A vagány esti énekében is valamiféle végső ítélet látomásával él: „Mit igazság? — Ha volna /A tető tán dalolna,/ A föld repedne ketté/ S az alkony mennydörögne...” A lelkek kórusában azt kérdezi meg. „Volt látomástok arról ami fekete?”

Füst Milán költészetének alapvetően pesszimista szemléletét a Kosztolányi által „vijjogó kétségbeesésnek” nevezett hangnem is elősegíti. Hisz hiába tűnik első olvasásra egy-egy verse lemondó hangulatúnak, végletesen elkeseredettnek (de ahogy Radnóti „hősi szomorúságnak” érzi ezt), mégis pesszimizmusa egy sajátos szembenállás kiállása, egy tiltakozás páncélöltözete. Pesszimizmusa nem a dekadencia Verlaine-féle lágy zeneiségbe oldott lemondása, hanem sokkal inkább harcos-konok kétségbeesés. A költő mindig közel állt a zenéhez, szívesen hallgatta Bachot, Beethovent, Wagnert, közeli barátságban volt Reiner Frigyessel, a világhírű Szigeti Józseffel. Ő maga nem egyszer írt és beszélt arról, hogy azt a költőtipust szereti, amelyik a zeneköltőhöz hasonló. Azt írja az Emlékezés egy ifjú költőre, aki voltam című 1927-ben írt vallomásában, hogy ezek a költők csak az indulataikat fejezik ki, azokat, amelyek minden emberi lélekben olykor fellobbanak. Egyszer a „rigó” szó ihlette meg, s ezt írta: „Épp egy rigó fütyült a téli fán. A rigó, tudjuk, sosem fütyül télen, már azért sem, mert vándormadár. De mit törődtem én ezzel!” ... „Játszadozni akartam. A havas útnak nincs is sárga tüze: De én énekelni akartam. Szilajul és szabadon, ahogy az indulataim vezettek, úgy. Hadd áradjon, ami áradni akar, s dagadjon, s vigyen el engem olyan messzeségekbe — bárhova, ahova csak vinni akar.” Ez a költői vallomás figyelmeztet bennünket az alkotói szabadságra, a józan ész szabta korlátok túllépésére, vagy ahogyan Sőtér István fogalmazta meg épp Füst költészetéről, „a kiszámíthatatlanság szabadságára.” Füst költői játékossága sokszor zenei átváltozásokban jelentkezik — mint napjainkban Weöres Sándor életművében —: leggyakrabban a biblikus prófétai szózatot szereti, de szívesen ír verset „madrigálként”, „zsoltár” formában, az őszi siratok hangján stb. A panaszos hangot szeremé felerősíteni, a magányos hangot megsokszorozni: ezért is ír kórust. „Cantus firmus”, írja fel címként egyik verse fölé, s ezzel is jelzi a többszólamúságot. A „Motetta” pedig a többszólamú zenei hangra figyelmeztet és a régi vallásosságra, énekkari műfajra. Máskor a levélforma látszólagos intimitását, benső- ségességét kapcsolja össze a kórushang erőteljességével. A Levél Oidipusz haláláról című versében is szembetűnő ez a kettősség: „Oidipusz! — kiáltottuk s a kezünk felemelve sírtunk hangosan.” A költői hang felfokozottságára jellemzőek a megszólalást jelentő igék: ő „üvölt”, „rémítőt kiált”, ordít”, de máskor ellenpontozza ezt a csenddel, halk szóval, ő „sír”, „porba ejtette a könnyeit”, „halld meg szavam!”, és keserűen állapítja meg, hogy „hiába szóltam én”. Kortársai olykor „vörösmartyas és berzsenyies zenét” (Kardos László), „ódái, ószövetségi zsoltáros kórushangot” (Sőtér István) vesznek észre Füst Milán verseiben. Az emelkedettség biblikus-romantikus vonatkozásaira figyelmeztetnek: olykor végtelenbe hullámzik a versmondat, máskor meg izgatottan széttördeli, szaggatottá teszi. A mondathasználat a következőképpen válik mind fájdalmasabbá: a kérdéseket keserűen elnyújtja, mintegy a felkiáltó mondathoz közelíti őket. („Hol vagytok ó szemeim, kik áldottnak véltetek egy arcot?”). Gyakori a hirtelen hangváltás, a gyors fájó felkiáltás. (S ők mégis mily komorak!” vagy: „Leborultam a sötétben elétek!”). A keserűség ott lappang rövidebb, változhatatlanságot sugalló kijelentő mondataiban. Ezek a szomorú megállapítások gyakran egy szakasz vagy a vers egészének lezárásai, zenei zárótételei. („Hiába mondjátok, én sosem éltem”. — „Én futni nem fogok.” — „S csontjaim porát a szél összekavarja.” — „Az életed fölötted ellobog.”)

Korábban is megállapította az irodalomtörténet, hogy Füst Milán a XX. századi magyar költészet legjobbjai közé tartozik, s most századik születésnapjakor csak még inkább

86