Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 10. szám - Szekér Endre: Füst Milán verseinek „vijjogó kétségbeesése”' (A költő századik születésnapjára)

lelassul. Félbehagyja, majd közbevet valamit, aztán lezárja. S minden helyreáll. A szabálytalan mondat-utak előbbre visznek. így kiált fel a Barátaimhoz! című versében: „Nem szemrehányás ez!” S egy előrevetett mellékmondattal közvetlenebb stílusban folytatja: „Mert nincs az én szívemben semmi már, Mi igazam keresné.” Azt hiszem, érdemes lenne valamiféle szóstatisztikai kimutatást készítenünk. De egyetlen vers vizsgálatakor is feltűnik a tagadó nyelvi elemek megnövekedése és szerepük kiemelése. Hisz egy verssorban három tagadó jellegű nyelvi elem található: „nem”, „nincs”, „semmi”. S később is: „nem” tud valamit, „nem” ordít, célba „ nem” ér, „ne” nevessetek, kéri barátait stb. Az ellenpontozáshoz, a világ „teljességéhez” hozzátartozik a fény, a derű, az élet, de csaknem valamennyi pozitív hangulatú szót megkérdőjelezi. Csupa „lelkendezés” volt, „sóvárgás” élt benne, de később így ír: „Elhalóban van a lelkesedés”. És különös alliterálásokat alkalmaz, fokozva a vers zeneiségét („Hajoltam hajladoztam”, nyújtogattam nyakam ...”) Az ellentétet a verssor élére helyezett „de” kötőszó is jelzi, s halmozza a komor hangulatot sugárzó szavakat: „néma fájdalom”, „esengés sirja” a „titokba sír” stb. A hanghatással is fokozza a vers fájó alaphangulatát: „sírás”, „ordítás”, „farkasüvöltés”. Az évszak is tél, melynek a jelzője a „vad”. S a fájdalmas felkiáltó mondat még keserűbb ezzel a lezárással: „és mindhiába!” A vers záró egységét onnan számíthatjuk, hogy hirtelen két rövidebb mondattal hozzánk fordul és jellemzi önmagát: „Ne nevessetek rajtam. Csillag voltam, szerencsétlen siető!” A befejező versrészletben a fájdalmas-elégikus hangot fokozza a búcsúzással, az emlékek idézésével, az ő feloldhatatlan ellentmondásaival („bús mosoly”). Mondatait gyorsan váltja, a kérdéseket halmozza, az érzelmeit nem titkolja („szív”, „fájdalmas szó”), könnyeit, zokogását nem tagadja le. Megérdemelte a barátságuk, tudja, biztosan. Élnek barátai. Most itt lezárhatná a verset, de gondolatjelet tesz, új egységet kezd: „Szív voltam, tört szív, emberek! S hogy feledni fogtok, az a vigaszom.” Szeretett Shakespeare- jét is idézi a befejezés (Hamlet tragikus halálát, tört szívét). A tragikumhoz illik a katharzis, a méltó feloldás. Füst Milán a felejtés vigaszával zárja versét.

A komorság benne van a költő szinválasztásában, festőiségében is. Neki minden sötét, fekete! Neki „sötét” a világ, az ablak, a táj, a tenger, az angyal, a nyár stb. S minden fekete! „Fekete” a tűz, az átok, a fénykör, a nap stb. Itt egy pillanatra álljunk meg: Füst Milánnak a pirosszínű tűz és az aranyfényű nap is fekete. Ő másképp lát, mást vesz észre, a megszokott színeket is átfesti. Máskor a komor hangulatú jelzővel formálja át a különben más szemléletű jelzett szót: „jeges éjszaka”, „árva fiú”,,, vad iram”, „borús messzeség”, „magános csillag”, „fájó lélek”, „húnyt szem”, „néma fájdalom”, „tört szív”, „szürke világ”, „elárvult lélek”, „súlyos álom” stb.) A komor hangulathoz illik a csend, mely néha kísérteties. (A névtelen iszik). Máskor a mérhetetlen egyedüllét nyomasztó csendjét érzi (Egy magános lovas). Csendes lehet a táj, a vidék, de a méla öregség is (Öregség). Sok versében a sötét éjszakában felvillan a hold, s a fény és az árnyék egyszerre jelentkezik a maga ellentétességében. A rézkarc is a feketével és a fehérrel jellemez. Karinthy Frigyes is észrevette, hogy Füst Milán „sötétséggel és fénnyel szeretne kifejezni mindent.,, A Tél című versében a sötét földdel, a mélységes éjszakával áll szemben az Orion-csillagzat, a Nap, a fény és szive melege. A jelenésben a sötét angyalok, a kor sötétje mellett ott a Nap, a fény, a sugár, a tűz. A holdhoz soraiban az éjszaka fekete fényével küzd a holdfény. A Mississippi című versében is szembeállítja a nyári napot életének fekete napjával.

A festőiség, a látomásosság Füst Milán költészetének jellegzetes vonása. Vas István a németalföldi festőkhöz hasonlítja e különlegesen érzéki versvilágot, Brueghel, Van Ostade képeit idézve. Úgy érzi, hogy Füst egyszerre középkori és szürrealista. Komlós Aladár is csak a festészettel tudja összeverni Füst Milán költészetét: Brueghel kísértetképeire hivatkozik. Ez a vizuális erő szoros kapcsolatban van költői látásának félelmetességével, komorságával. A Levél a rémületről soraiban vallja be, hogy „némely látomás felér egy ezredévvel.” A Levél az ifjúságról című versében a félelmetes holdról, a nagy csöndességről ír mint látomásról. Az Őszi sötétség második részében, az Arméniában sötét látomást idéz, fekete a katona és az angyal is. A Messzi fény verssoraiban „vak erők vonulnak vonulnak itt, mint órjás látomások”. Verslátomások ezek, „döbbenetes sötétségű széles árnyak

85