Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 10. szám - Szekér Endre: Füst Milán verseinek „vijjogó kétségbeesése”' (A költő századik születésnapjára)
be önmagát egyik álruhájában: „Mellemen a lovagrend keresztje, /Panyókára vetett köpenyemen violaszínű sújtás,/S a lovasok könnyű bánatával arcomon/Kocogtam nemrég társaimmal, hogy a békekötés első híre jött, Madrid felé.” Alakja más kort, más ruhát, más helyzetet idéz, a „lovagrend keresztje” vagy a violaszín-sújtású köpeny csak kellék a költői kifejezéhez. A költő számára a legfontosabb az általános, nem konkrét korhoz kötött „látomás és indulat”, hogy esztétikai könyvének címére hivatkozzunk. Máshol meg üveggyártóként él, de „angyalok söpörték” műhelyét, így a valóságos-mindennapi állás, foglalkozás az irracionálisba hajlik, a stílus pedig archaikussá válik. Aztán másik versében így kiált fel: „Részeg király volnék egy nagy hegyen!” Ezer alakban jelenik meg; aggként levelet ír Zsuzsannának; igaztevő szeretne lenni a „semmittevő, pimasz gazdagokkal szemben;” hajdani mulatásokat idéz gúnydalt mondva az édes-vágyú Pergolára; hellenista arab költő búcsúversét írja meg; egy régi költő mezében jelenik meg ódát mondva a fejedelemnek stb. Füst Milán költészetének alapvetően pesszimista hangulata van. Ezt kortársai is azonnal észrevették: Karinthy Frigyes objektív szomorúságról, Kosztolányi bibliaian komor tájairól, Nagy Zoltán fekete rezignációjáról, Komlós Aladár középkori örök fájdalomról, Kassák Lajos állandó és tárgytalan félelelmérzésről, Vas István Füst érzéki kísértetvilágá- ról, Vajda Endre a Füst Milán-versek pindarosi méltóságáról és hölderlini átszellemültsé- géről, lassú üteméről, mély hangjairól szól. A következőkben főleg arra szeretnénk figyelni, hogy ez a komor költészet milyen nyelvi eszközökkel él. Először a monológszerű versépítkezés tűnik fel, melynek hátterében a Biblia ereje, a régi görögök formafegyelme és Berzsenyi Dániel „magyarokhoz” szóló nemes pátosza rejlik. Füst Milán tudta, hogy „minden ellenemre van.” Sohasem áltatta magát az életben, érezte, hogy a szép világ nem az övé (Levél a rémületről). Életét a lefutó csillaghoz hasonlította. Mindig öregnek ábrázolta magát, mintegy megelőlegezve későbbi agg próféta-alakját. S mindig halálközelségben élt, folyton a halállal viaskodott, még fiatalabb korában is. A föld neki legtöbbször „idegen”, „szürke”, „fagyos”, „sötét”. Mindenétől megfosztják, még az álmai is veszélyben vannak: „Csak még az álmaimat nem adom”, írja az Álom az ifjúságról című versében. S a szíve megtöretett; „Szív voltam, tört szív, emberek!” (Barátaimhoz). Most egy versét kiemelve szeretnénk érzékeltetni Füst Milán monológszerű versépítkezésének sajátos pesszimizmusát. A Barátaimhoz! a vers címe, melyben azonnal a kitárulkozást sejtető címhez felkiáltójel kapcsolódik. Ez természetesen a felfokozottság érzékeltetése, melyet különösen az élőszavas közlés, versmondás tud kiemelni. A verskezdet a mellékmondat és a kötőszó élrehelyezésével a közvetlenség varázsával hat, mintha csak az előbb hagytuk volna abba a beszélgetést, és most folytatjuk: „Mint a kedves után, ki szép volt és kegyetlen, /Könnyű és fájdalmas pillantást vetek majd a dombok felé s feléd is ó gyönyörű élet,/ Ki meggyötörtél s most a rideg sírba küldesz, elviselhetetlen/Éj szakáim bús engesz- teléseül.” A hasonlat még valamiféle szerelmes versre enged következtetni, a nő tán szép és kegyetlen, de a hosszan és komoran bólongó sor — Tóth Árpád tudott a nibelungizált alexandrinnal efféle hatást elérni — fájdalmas, elégikus lesz. S ekkor tudjuk meg, hogy ez a szomorúság a vallomást tevő költőben rejlik, ő érzi ezért az egész világot reménytelennek. Neki „fájdalmas” a pillantása. S hiába gyönyörű az élet, meggyötri, „rideg sírba” küldi. Ellentétekben szerkeszt: az életre a halál válaszol, a gyönyörű jelzőre a rideg, amely a sír főnév előtt áll, mintegy fokozva a komorságot: „rideg sír.” Nincs messze ettől a jelzős szintagmától a „fájdalmas”, az „elviselhetetlen”, a „bús” jelző (közismert a pályakezdő Tóth Árpád jelzőhalmozása, a fáradt, lemondó, dekadens hangulat nyelvi kifejezésére). Füst Milán komor hangulatát nemcsak a jelzők érzékeltetik, hanem a szókincs jelentős része, a mondatszerkesztés, az ellentétekre építés és a vers egésze. A költő kedves főneve: az éjszaka. Most a birtokos személyraggal (jellel) és a többesjellel egyszerre megnöveli a jelentőségét („éjszakáim”), s egyben személyessé teszi. A mondatok egymáshoz való kapcsolódása különös nyugtalanságot, szaggatottságot éreztet. Költőtársa, Nagy Zoltán vette észre már korábban, hogy a felületes olvasó meglepődik, s tán rosszallón csóválja fejét a mondatok logikáját figyelve. Hisz egy-egy mondat megáll, újrakezdődik, megint 84
