Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 10. szám - Szekér Endre: Füst Milán verseinek „vijjogó kétségbeesése”' (A költő századik születésnapjára)
Szekér Endre Füst Milán verseinek „vijjogó kétségbeesése” — A költő századik születésnapjára — M U. V -Ж-agányos, különös költő-próféta volt Füst Milán századunkban, a Nyugat folyóirat birodalmának határterületén, eltávolodva a megszokott költői utaktól, hagyományos törvényektől. Hiszen az irodalomtörténet rendje szerint ő a Nyugat első nemzedékéhez tartozott, baráti közelségben élt és alkotott Kosztolányival és Karinthy Frigyessel, de az ő alkotói egyénisége egyetlen megszokott irodalmi skatulyába nem illett, kilógott belőle, más volt. Amikor Ady „fölszánt poéta-ceruzáját” a politika és a szerelem érdekelte, s megfogalmazta, hogy „rohanunk a forradalomba”, addig Füst Milán mind határozottabban elzárkózott a mindennapi politikai eseményektől — a „szellemek utcáján” elindulva magányos költő-lovasként például a messzi múltba Oidipusz haláláról írva verset. A szeretett Kosztolányi nevetéséről, érzékenységéről, rejtélyességéről írt, s talán hitetlensége vonzotta legjobban. Füst Milán azt a kettősséget vizsgálta Kosztolányiról szóló esszéjében, melyben az értelem igazi fényei mellett ott voltak a folyton változó felületek villódzásai, a látszatok és tünékeny színárnyalatok is. Tóth Árpádban az „érzékeny lelket” vette észre, az emberektől visszahúzódó költő-egyéniséget, Színi Gyula szavait idézve „az ifjúságunk szent kávéházában”. Krúdy álomvilága vonzotta, Az élet álom című kötetét emelte ki. Visszatér az álomhoz Gelléri Andor Endre életműve kapcsán: a valóság álmodójának nevezi, tudta, hogy Gelléri írásai olyan érzékletesek, tünékenyen változók, ahogy az ember szeme káprázik. „Álmok a valóságról”, ezt a címet szeremé adni Gelléri műveinek. Az álommotívum nemcsak esszéiben tér vissza, hanem esztétikájában és saját verseiben is. Tanulmányt ír a lelki jelenségek eredetéről, a túlzón „én-érzésről”, a képzelgésről, az elalvás előtti lelki technikáról. Az álom előtti mozzanatokat, lazult izomzatot, hallucinációkat figyeli. Foglalkoztatja az álmatlanság: tanulmányának ezen részlete mellett különös versben szól róluk, az Álmatlanok karában („Ó ha most, ha most aludni tudna égő két szemünk ...”) Az objektív líra mestere volt Füst Milán, aki elrejtőzött különös alakjai, képzeletbeli földrajzi világa, távoli idők s korok mögé. Tudta, hogy egy igazi költő otthon érzi magát bármely korban, átélheti újra a holt hősök és mindennapi személyek fájdalmát. így megsokszorozza költői énjét, felfokozza örök fájdalmát. Egyik versbéli hőse Dániában jár, máskor eljut a Csendes-óceánig, Kanadából ír verses levelet, a Mississippiről szól versben, Madrid felé jár, az Alpesek mögül kerül elő, Perzsiába megy, egyiptomi sírkövet vizsgál stb. Füst Milán túllép a Nyugat költőinél megszokott konkrét környezeten, szeretett szülőföldön, a Kosztolányi által is Sárszegnek nevezett vidékies valóságon. Ez a felnagyított földrajzi környezet, a költő-formálta kitágított világ még több szerepet, megszólaltatott alakot, vállalt helyzetet kínál számára, mint kortársai jelentős részének. A szellemek utcáján nem kíván már táncokat. Gyakran illesztette magára az öregség tógáját. Önarcképében is „horgaselméjű s szikár aggastyánként” mutatja be magát. Hontalan, névtelen valaki, olykor szegény koldus, messzi világok vándora, magános lovas, aki nyeregbe száll, elindul, keres valamit és valakit. A Levél a rémületről című versének elején így mutatja 83
