Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 9. szám - VITA AZ ÉLET ÉRTÉKÉRŐL ÉS MINŐSÉGÉRŐL - Dám László: Népi építészet a Duna-Tisza közén: Sztrinkó István néprajzi kismonográfiája: [könyvismertetés]
vetve ismertetett kulturális folyamatoknak a közvetlen szemlélete adott. Az előbb Duna mentét említettük. Gondoljunk most erre a fogalomra eszmei vonatkozásban is, a több nép, népcsoport békés együttéléséből fakadó kulturális integrációra. Dankó Imre Népi építészet a Duna-Tisza közén Sztrinkó István néprajzi kismonográfiája Aligha van a Kárpát-medencében még egy olyan nagytáj, melynek népi építészetéről annyit írtak volna, mint az Alföldéről. Ez nemcsak a szőkébb értelemben vett néprajzi-építészeti szakiroda- lomra vonatkozik, hanem a szépirodalomra és az irodalmi igényű szociográfiára is. S miközben a kutatók már századunk első felében felismerték, hogy az Alföld rendkívül sokszínű, változatokban gazdag építészeti kultúráját csak tájmonográfiák sora képes bemutatni, egyes területek, így a Duna-Tisza köze, ill. ennek kistájai mindig kimaradtak a vizsgálatok köréből. Miközben a Tiszántúlról monografikus igényű feldolgozások egész sora mutatja be a Felső-Tiszavidék, a Nyírség, a Hajdúság, a Sárrét és a Nagykunság népi építészetét és annak történeti múltját, addig mindmáig nincs összefoglalásunk a Jászságról, a Kiskunságról, a Sárközről és Bácskáról sem. Sztrinkó István munkája tehát már ebből a szempontból is hézagpótló, még akkor is, ha a kötet címe többet ígér, mint tényleges tematikai terjedelme. Egyrészt az anyaggyűjtés zömmel a Kiskunságra, ill. Észak-Bácskára korlátozódik, másrészt a tanulmány csak a lakóház-építészetet mutatja be, s nem terjed ki a gazdasági építményekre. Mindez persze semmit nem von le a munka értékéből, amely anyag feldolgozásának módszerében is példamutató. A szerző nemcsak a recens építészeti kultúrát mutatja be, hanem feltárja az egyes jellemvonások történeti múltját, s azokat az építészeti kultúrát alakító tényezőket, amelyek a Duna-Tisza közének sajátosságait kiformálták. A természetföldrajzi környezet mindenekelőtt a felhasználható építőanyagokon (föld, sár, nád, vessző, réti mészkő stb.) keresztül fejti ki hatását, de felhasználási módjukat már társadalmi tényezők szabják meg, amelyek történeti változása előbb vagy utóbb kifejezésre jut az építmények megjelenésformájában is. A táj 18. századi újranépesülése, migrációs kapcsolatai, az igen változatos etnikai kép, s ennek nyomán a kultúra táji-történeti tagolódása, a paraszti gazdálkodás jellege, annak társadalmi feltételei együttesen alakították ki a Duna-Tisza közi építőkultúra meghatározó jegyeit. Azt gondolhatnánk, hogy a táji-néprajzi tagolódás sokszínűsége egyben az építészeti kultúra változatosságát is jelenti. Sztrinkó István vizsgálatai azonban azt mutatják, hogy míg az építészeti kultúra meghatározó elemei pl. a Tiszántúlhoz vagy a dunántúli területekhez viszonyítva lényeges eltéréseket hordoznak, addig a tájon belüli kép meglehetősen homogénnek mondható. A népi építészeti monográfiák jól bevált tematikai hagyományait követve a szerző bemutatja a lakóházak falazatának és tetőzetének anyagát és technikáit, a ház tüzelőberendezéseit és alaprajzi tagolódását. Közben mindvégig nagy gondot fordít a néprajzi és történeti adatok szembesítésére, s az utóbbi két évszázadban bekövetkezett változások feltárására, már amennyire azt a szűkszavú történeti források lehetővé teszik. Sztrinkó István kutatásainak eredményei közül úgy vélem, azok a legfontosabbak, amelyek a táj építészeti műveltségének specifikus, az Alföld más területeitől eltérő jellemvonásait mutatják be. Feltűnő pl. hogy míg a Tiszántúlon a század- forduló évtizedeiben már a vályogépítkezés dominált, a Duna-Tisza közén még a vert fal az uralkodó. Míg a sövény- és nádépítkezés ebben az időben már épp úgy visszaszorulóban van, mint más alföldi tájakon, a favázas sárfalaknak itt olyan technikai változatai éltek tovább, amelyek párhuzamai máshol nem mutathatók ki, s amelyeket éppen Sztrinkó István fedezett fel a tudomány számára. Itt mindenekelőtt, jelentőségének megfelelően, a kismonográfiában is önálló fejezetet kapó gömölyefalra gondolok, de nem kevésbé figyelemre méltóak a sár- és földfalak gyakran igen archaikus vonásokat őrző technikai változatai sem. És hogy a táj népi építészeti kultúrája milyen kimeríthetetlen gazdagságú, azt jól példázza a réti mészkő építőanyagként való föl- használása, amelyet szintén a szerző írt le először részletesen. A tetőzet elemeit és technikáit vizsgálva Sztrinkó istván rámutat arra, hogy az igen nagymúltú szelemenes tetőszerkezet rovására a szarufás formák csak a századforduló táján kezdenek elterjedni, s a recens anyagban a két alapforma azonos jelentősséggel él egymás mellen. A házak nyeregtetejét a leggyakrabban nád héjazat fedte, míg az oromzatot, a múlt század végén a fűrészelt faáru nagyobb arányú elterjedésével, gazdagon faragott és fűrészelt díszítésű deszka-oromfal határolta. Az alföldi házkultúra egyik fontos jellemzője, hogy míg az építmények megjelenésformája, az 94
