Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 9. szám - VITA AZ ÉLET ÉRTÉKÉRŐL ÉS MINŐSÉGÉRŐL - Keresztury Tibor: Turcsány Péter: Testamentum: [könyvismertetés]
szellemi krízis tünetrendszere. A külsődleges kapcsolatok helyett így mutatja föl az azonos poétikai és eszmetörténeti inspirációt. Király István Kosztolányi. Vita és vallomás című könyve nem csak a Kosztolányi-szak- irodalom nagy eseménye. Az új módon megvilágított részletek sora, a belső összefüggések teljesebb föltárása, az egésznek a XX. századi kultúrába való rendkívül hiteles beépítése az irodalomtörténet-írás számára általában is orientáló példa lett. De egyben új műfajt is jelent ez a tanulmánykönyv Király István pályáján. A monográfia és az esszé határán kialakított, nagy teherbírású, a költői-írói életművek lényegi üzenetét karakterisztikusan fölmutatni képes formát. Az olvasók nagy izgalommal várják ennek a monográfia-esszének lehetséges további darabjait. Turcsány Péter: T estamentum Ha a Testamentum írójának modorában fogalmazódna ez a recenzió, valahogy így kezdődhetne: fájdalmasan rossz könyv Turcsány Péter második verseskötete. A belőle kiolvasható költői világkép ugyanis az öntudat olyan irigylésre méltó, ám kifejeződésében rendkívül ellenszenves magabiztosságára épül, ami minduntalan kinyilvánítások, szónoki kijelentések retorikus változataiba futtatja a költemények dikcióját. Túlfokozott indulatú, ítélkezővé emelt hanghordozású költészettel állunk így szemben, melynek magatartásbeli alapja az adekvát művészi kifejezőeszközök hiányában hiteltelenül modorossá és anakronisztikussá váló prófétikus szerepvállalás. A Turcsány-líra indulati töltete és váteszi hangoltsága sem újkeletű, hisz az 1982-es Tarisznya versvilágát is egyfajta felnövesztett feladattudatból származó, intenzív dinamikájú versbeszédben artikulálódó küldetéses szemléletmód hatotta át. De amíg ott a költői elhivatottság lázadó, dacos méltóságában, a tartás pogány konokságában, s a nyelvi megformálás rusztikusán nyers erejében magunk is új, eredeti lírai minőség megszületését véltük felfedezni, a „végrendelet” anyaga a pálya megrekedését jelezve győz meg e költészet gerjesztett voltáról. Mert a nagyotmondásba torkolló hatáskeltés egyre- másra tettenérhető erőltetetten mesterséges megoldásai („Őrületes szép időben / pelikán hasít öntestébe. / Orfeusz szép asszonyai / belefúlnak pokolsötétbe” — indul például a Pusztulj, valahányszor pusztítanak című vers) egy túlságosan felhangosított rádióhoz teszik hasonlatossá Turcsány Péter líráját, melyben a lágy hangzatok is fülsértőén szólnak. A testamentum írója egy sámáni, táltosi képességekkel megáldott, asztalt táncoltató, révületbe eső „énekes”, „garabonciás”, aki ráadásul — a fülszöveg önjellemző kifejezésével — a „Deviánsok Orfeusza” is. Alakja bevallottan azonos a Zsákból kihullt képek utolsó tételének hősével, akinek megjelenítése a költő által megkésetten is teljes azonosulással követett lírai modellben jellemző gyakorisággal felbukkanó művészi önportré egyik fő szemléleti paneljének utánérzetes variánsa: „Egyoldalú csata, / mégis, lépek a télben, / lépek győzelmesen. I ... I Az üres utakon / egy ember lépdel egymaga.” E magatartáseszmény patetikus mégis-heroizmusa nem morális alapjaiban, hanem motiválatlan, felületes művészi kidolgozottságával válik Turcsány költői világában időszerűtlenné. Avval, hogy a kivetettség, a lefojtottság személyes élményháttere, „vazul- fülű világ” (Kárhozottak lázadása) emberellenes közönyének felvillanása ámyalatlan marad, illetve a már az unalomig ragzott nemzedéki problematika idealizált megközelítésébe ágyazódik. Az előhangból, öt énekből és ajánlásokból álló harminclapos címadó mű egy sokra hivatott, ám széthullott, elvetélt nemzedék fájdalmas elsiratá- sa. Egy olyan generációé, melynek „hőse és története” a költő gondolkodása szerint nincs, sorsát „Regényes vers helyett / keszeg történetek” mondhatják csak el. A költemény legfőbb formaképző elve ily módon az egyes megidézett figurák kisiklott életútjainak számbavétele. Az önpusztítás, disszidálás, elmebaj, magány sorsváltozatait soroló korvádló panaszáradat eredetiségét és hitelességét nemcsak a nemzedéki hosszúvers lét- jogosultságát a ginsbergi szintézis óta illető kétely vonja számomra kétségbe, hanem az a miti- záló szemléletmód is, amellyel Turcsány homogénnek tételezett korosztálya helyzetét, esélytelenségét s elbukását vitatható módon kivételesnek, így a megelőzőekétől tragikusabbnak láttatja. Ez persze megítélés kérdése, de az akaratlan elfogultság sem menti az ábrázolás gyengeségeit, melyek az ilyenfajta igénytelenül laza szövegrészek által meggátolják, hogy a kiválasztott alakok 87
