Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 9. szám - VITA AZ ÉLET ÉRTÉKÉRŐL ÉS MINŐSÉGÉRŐL - Sipos Lajos: Király István: Kosztolányi: vita és vallomás: [könyvismertetés]
Sípos Lajos Király István: Kosztolányi. Vita és vallomás К .irály István „életalakító író”-ja Ady, Németh László, Veres Péter, Illyés Gyula majd Lukács György lett. Ady volt és maradt a meghatározó költő-élmény, Németh László regénye, a Bűn éreztette meg vele „az igazi irodalom legbenső lényegét, a katarzist”; Veres Péter Számadása, Gyepsora és Illyés írásai ébresztették fel benne a felelősséggel élés tudatát; Lukácstól pedig a könyörtelen végiggondolás parancsát kapta példaként. Az „életalakító író”-k közé tartozott még Kosztolányi is. A Bűnnel nagyjából egy időben, tizenöt évesen talált rá a sárospataki kollégium Nagykönyvtárában a költő verseskötetére, az Őszi koncertre. A felzengő vers-zene, a nyelvért való rajongásban a nemzet jellegét is féltő magatartás, az elidegenedés ellen tiltakozó szeretetvágy ragadta meg figyelmét ebben a könyvben. A Kosztolányival való irodalomtörténészi szembesülés azonban a felvállalt feladatok sorában mégis hátrébb iktatódon. Az Édes Anna Írója, amint a hivatkozásokból kitetszik, önérdekűen főleg az 1970-es évek elejétől foglalkoztatta Király Istvánt. Akkor azonban két nagy távlatú írásban idézte emlékét. A Kritikának adott 1972-es interjúban, melyben az avantgárd hagyomány korszerű értelmezéséről és a magyar kulturális politikáról mondott ítéletet. És Kosztolányi Három arckép című ciklusát emlegette a gazdasági-történelmi fejlődés konzekvenciáit ideológiai szempontból általánosítani kívánó fontos esszéjében, a Hétköznapok forradalmiságában. Király István most az életén végighúzódó Kosztolányi-élményről adott számot szokatlan műfajjelölésű alkotásban: „Vita és vallomás” alcímű tanulmánykönyvben. Nem az volt a célja, hogy az utókor értékítéletét teljesen másfelé terelje, mint a Mikszáth-monográfiá- ban. Nem azt vállalta föl, mint az Ady-könyvekben, hogy az életmű legapróbb mozzanatait is számbavéve, a pálya lényegi üzenetét ragadja meg. De nem is esszét írt. Legalábbis nem abban a formában, ahogy azt Szerb Antal, Halász Gábor, Cs. Szabó László után nálunk elképzelni szokás. Sokkal inkább vitázó vallomás ez a mű. „Vallomás”, mindenekelőtt. De nem a maga mentsége, életének hite szerint való magyarázata, hanem — a Kosztolányihoz való viszony változásának eszmetörténeti vonatkozásait értelmezve — a magyar értelmiség meghatározó részének szellemi önéletrajza. Nekik ugyanis, a háború idején egyetemre került generáció tagjainak, Kosztolányi két korszakukban lett meghatározó szerzőjük: a második világháború éveiben és 1968 után. Az 1940-től tartó periódusban Király István az író fiának, Kosztolányi Ádámnak a baráti társaságában, leendő írók és költők között, megélte a Néró szerzőjének anticiviliza- torikus, romantikus lázadását, elszakadásvágyát. Rajta is, mint kortársai többségén, az egzisztencialista „semmibe-vetettség” lett ekkor úrrá; annak a tudata erősödött föl, hogy a külső világban lehetetlen az autentikus lét, az ember be van zárva saját életébe, a születés és a halál közé. Kétségbeesés és életszeretet, nihilizmus és boldogságremény volt számukra a Kosztolányi-életműből kisugárzó eszmei üzenet. De már ezekben az években is érezték: az életmegvetés, a személyes létbe zártság tudata nem lehet számukra program. Egyrészt ismerték Shelley és Petőfi példáját, a nagyobb közösségért folytatott küzdelem pátoszát. Másrészt pedig, még a felszabadulás előtt kezdtek ismerkedni Lukács György műveivel és a marxizmus klasszikusaival. Ez az ismerkedés a generáció jelentős részét eltávolította a kafkai nihilben élés gondolatától, a túlvilágban 83
