Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 9. szám - VITA AZ ÉLET ÉRTÉKÉRŐL ÉS MINŐSÉGÉRŐL - Sipos Lajos: Király István: Kosztolányi: vita és vallomás: [könyvismertetés]
való értelemkereséstől. Egyetlen lehetséges program számukra a nembeliség tudatában való élet, a közösségközpontú szolgálatetika lett. 1945 után, amikor a műalkotásokban megjelenő ideológiai tartalom nagyobb súllyal esett a latba, a korábbi irodalom jelentős része kívül rekedt az érdeklődésen. E. T. A. Hoffmann és Dosztojevszkij, Kafka és Camus, Kemény Zsigmond és Babits. De kompromittálódottnak tűnt a személyiségközpontú etika és a mások iránti részvét gondolata is. Az Éjjeli menedékhely Lukáját például csak karikí- rozva tudták elképzelni. Kosztolányit pedig, Platon, Schopenhauer, Nietzsche és Rilke iránti rokonszenve miatt is, ideológiai okokból legalábbis vitathatónak gondolták. Király István számára Kosztolányi művészi rangja sohasem vált kétségessé. 1947-ben, egy Móricz teljességét részletező tanulmányban ugyan az írót „kitűnő részletművész”-nek nevezte csak, de 1953-ban már a Kosztolányi-művek kiadásáért emelt szót, sürgetve az elnagyolt ítéletek korrekcióját, az első Ady-könyvben (igaz, hogy főleg oppozíciós helyzetben) minden lehetséges ponton megidézte az általa a Nyugat esztéta szárnyához sorolt költőt is. 1968 és az azt követő korszak némileg más perspektívában mutatta föl az emberiség lehetőségeit. Egyre nyomasztóbbnak tűnt a személyiség fenyegetettsége, a mindennapi élet veszélyeztetettsége, s a kibontakozó értékzavarban a marxista értelmiség számára is átértékelődött a megértés, az empátia, a belátás: Kosztolányival szólva — a másik iránti részvét. Ez a felismerés természetesen nem érintette Király István gondolatrendszerének alapjait. Legújabb írásainak tanúsága szerint magára nézve változatlanul érvényesnek tekinti a prométheuszi embereszményt, a közösségben való gondolkodást, érvényesnek tartja korábbi irodalomtörténeti kategóriáit (a Nyugat táborának két szárnyra osztását is), ugyanakkor azonban tovább nőtt kétségtelen affinitása más eszmerendszerek iránt, készsége arra, hogy vele ellentétes vagy tőle távol álló gondolatköröket teoretikus igénnyel végiggondoljon, az azokban lelhető, esetleg hasznosítható gondolatmozzanatokat átvegye, felhasználja, korrigálja. Az 1970-es évek legvégén igy kerülhetett sor Ady, Petőfi, Móricz, József Attila, Németh László földolgozása után a Kosztolányi-életmüvel való irodalomtört énészi-teoretikusi viszony megfogalmazására is. A Kosztolányiról szóló könyv ebben az értelemben egy generáció módosuló ítéletéről szóló „vallomás”. Egészében azonban Király István szemérmesen elmondott személyes tanúságtétele is. Az utalásokból ugyanis kitetszik, hogy a szerző nemcsak a választott hős értelmezésére, de általában a XX. századi ember s önmaga lehetőségeinek pontosabb felmérésére, a világ hitelesebb megértésére, az autentikusabb személyes életre is törekszik. Erre vall a különböző kultúrtörténeti korokról szóló összefoglalások fűtöttsége, a század stációinak az érdekeltség szempontjából történő számbavétele, a korszak művészetének, teóriáinak, fogalmainak nem hivalkodó, értelmező összefoglalása. De a személyességre utal a stílus is. A korábbi könyvek nemes pátosza, emelkedettsége, ünnepi feszessége helyett itt oldottabb, elbeszélőbb, közvetlenebb az előadás. A vallomásosság azonban csupán a mű külső burka. Király István — Kiss Ferenc és Rónay László kitűnő könyvei után, a Kosztolányi-kutatás minden eredményét számbavé- ve — a tényeket új összefüggésrendszerbe illesztette, eredeti, rendkívül meggyőző további gondolkodásra serkentő könyvet írt. Mindenekelőtt új módon értelmezte a Kosztolányi- pálya két kritikus mozzanatát: a Pardon-rovat szerkesztését és A Toll-vitát. Kosztolányi, mint közismert, 1919 októberétől elvállalta az Új Nemzedék című kurzuslapban a Tanácsköztársaság politikusait, intézményeit, újságjait támadó Pardon-rovat szerkesztését. Kiss Ferenc érzékletesen megidézte már ennek a vállalásnak és szerkesztésnek minden mozzanatát, a korszak légkörét, a megjelent cikkek sokaságáról zárva ki Kosztolányi szerzőségét. Király István ezt a problémát ideológiatörténeti oldalról értelmezte. A magyarázatot nem csupán a torlódó eseményekben, hanem Kosztolányi irodalomfelfogásában és életművében is kereste. Bemutatta a háború okozta társadalmi válságot, a személyiség veszélyeztetettségét, az egyén izolációba szorulását, a nagynemzettudatról a kisnemzet-tudatra való gyors váltás tragikus tévesztésekbe is vivő kényszerét, azt az értékválságot, melyet a magyar értelmiség Martinovics óta folyamatosan megél a 84
