Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 9. szám - VITA AZ ÉLET ÉRTÉKÉRŐL ÉS MINŐSÉGÉRŐL - Bíró Zoltán: Két könyv a zsarnokságról: Ryszard Kapuściński: A császár, A sahinsah

nyezetében, s ha kell, az isteni fénykörben való felemelő fürdőzés jóérzését keltse. Kezelni tudja a klikkeket, s azok egymás elleni harcait képes a maga javára fordítani; legmagasabb rangú hivatalnokait képes páriákként kezelni, a maga személyes szolgálóiként alkalmazni őket, s mint általában szokta: egyszerű besúgókként. Tud költekezni, ha palotájának pompájáról vagy nemzetközi kapcsolatairól van szó, és tud takarékos lenni, amikor kegyeket osztogat és jutalmaz, mégpedig úgy, hogy a megjutalmazott ezért maradéktalanul hálásnak érezheti magát. Hosszú ideig képes konzerválni a maga hatalmát, s ennek érdekében különféle látszatokat kelteni, így többek között éppen azt, hogy ő a haladás és mindenféle reformok atyja. Erről így szól Kapuscinski egyik interjúalanya: „... urunk nem ellenezte a reformokat, ellenkezőleg — mindig rokonszenwel viseltetett a haladás iránt, és a dolgok jobbra fordulása érdekében cselekedett, de nem tűrhette, hogy valaki a saját szakállára fogjon reformok megvalósításához, hisz ez először is az önkény, a fegyelmezetlenség és az anarchia veszélyét idézte fel, másodszor — olyan benyomást kelthetett, hogy a császárságban léteznek valamiféle jóakarók a császáron kívül is.” Ez a zsarnokság belülről kikezdhetetlen logikája: a hatalom stabilitása mindenek felett áll, így hát a nemzet és a társadalom felett is, és ha mégis kell valahol egy kis reform, az is csak felülről jöhet, egyenesen a zsarnoktól és pontosan addig terjedhet, ameddig ő akarja, s ha van némi hozadéka a hatalmi presztízs szempontjából, azt is csak ő söpörheti a fiókjába. Ilyen helyzetben a társadalmi érdek primátusát mindig a hatalmi érdek és személyesen a zsarnoki érdek primátusa váltja fel. Bármi történjék is, ebben a rendszerben az egyszer megszerzett hatalomról lemondani nem lehet, de a megújulás is lehetetlen, tehát lehetetlenné teszi a megújulást a társadalom számára is. Önmaga lesz a maga csapdája: vagy marad akkor is, ha minden tönkremegy körülötte, vagy pusztul, ha a társadalom már végképp nem viselheti. Közben korhad a rendszer, s vele korhad a császár. Hailé Szelasszié voltaképpen együtt omlik össze a rendszerével, csak más az összeomlás menetrendje, mint a hasonló esetek többségében. A népharag, vagy a népharag hullámlovasai nem a zsarnokság elsőszámú jelképét, tehát nem magát a zsarnokot döntik le először, hanem a rendszer intézményeit és vezető hivatalnokait morzsolják szét rendre, gyorsított ütemben, mintegy körüllövöldözik a zsarnokot, s mikorra rá kerülne a sor, már nincs is császárság, csak egy magára maradt, kiszolgáltatott császár, aki ebben a minőségben már teljesen lényegtelen figura a további történések szempontjából, annyira az, hogy akár életben is maradhat. Maga a helyzet is, és benne a császár, az abszurditásig tragikomikus. Hiszen a császár, aki eddig a civilizált világ előtt is Etiópia tekintélyes, méltóságteljes uralkodója volt, aki a maga országában majdnem isten, akinek még egyes testrészei, illetve érzékszervei is külön-külön félisteni életet éltek (kiváltképpen a füle, mert a császári fülhöz jutás volt a hivatalnoki hierarchia meghatározója, s a megdicsőülés legfőbb értékmérője) nos, ez a császár Kapuscinski könyve végén úgy áll előttünk megszégyenülten, lelepleződve, mint egy gonosz kis öregúr, aki most nagyon megijedt, teljesen összezavarodott ebben a felfordulásban, s kinjában azt sem tudja, melyik lábára álljon. Már csak ravaszságának utolsó lobbanásai jelzik, hogy még azért mindenáron császár szeretne maradni, akár császárság nélkül is. Felfoghatatlan számára mindaz, ami körülötte történik, de még reflexszerűen együtt ordít a forradalommal, görcsösen remélve, hogy most is úgy látszik majd, mintha ő akarta volna, ő csinálta volna ezt is. Közben utolsó császári mozdulataival hatalmas mennyiségű magán vagyonát rejtegeti, pénzét dugdossa a szőnyeg alá, a könyvek közé, s kicsinyesen és szánalmasan hazudozik. És csak ekkor tudatosulhat bennünk igazán, hogy a császár „uralkodói képességei” mindössze egy kisember hasznos-praktikus adottságai voltak, elegendőek talán a szatócsboltban vagy a bazárban, de ijesztően kevesek egy ország irányításához. Hogy mégis uralkodó lett és uralkodott is, azt a rendszer tette, a zsarnokság rendje és lélektana. A politikai praktikák tudománya önmagában még nagyon hitvány tudomány egy uralkodó vagy államférfi eszköztárában, csak addig elegendő, amíg társadalmi erőkkel sem így, sem úgy nem kell számolni a hatalomban, amíg csak a rendszer szűk keretein belül kell élni velük, s csak ott kell elszámolni. Ennek a hatalomnak az anakronisztikus képtelensége és Hailé Szelasszié uralkodói tehetetlensége egyszerre válik nyilvánva79