Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 9. szám - Botlik József: Realista és szociográfiai vonulat a jugoszláviai magyar irodalomban: tanulmányvázlat: 1919-től napjainkig
túlontúl sokat foglalkoztak egymással — kizárólag dicsérő hangon — s ezáltal a folyóirat egy viszonylag szűk csoport privatizált kiadványa lett. A folyóirat szerkesztési koncepciójából esetenként hiányzott a JKSZ politikai programjának szelleme, eszmei irányvonala, ezért a továbbiakban a feladat: társadalmasítani kell a szerkesztéspolitikát.” A folyóirat „elhajlásáért” a főszerkesztőt is elmarasztalták. {Gyarmati József: Merre tart az új Symposion? = Magyar Szó (Újvidék), 1983. március 20.) A hatvanas évek elején az irodalmi küzdőporondra lépő Symposion-nemzedék mellett a fiataloknak egy más utat kereső és kifejező — de lényegesen szűkebb körű — csoportja is bebocsátást kért az irodalomba. Közülük többen rokonszenveztek a meghatározó Sym- posion-mozgalommal, vagy az velük, s „útitársai” lettek a mozgalomnak, s helyet kaptak időnként folyóirat hasábjain is: Koncz István (1937—) elsősorban moralista költő, műveivel ritkán jelentkezik. Jelentősen hat rá a modern jugoszláv költészet szürrealisztikus vonulata. Deák Ferenc (1938 —) költőként indult, novelláiban, regényeiben szülőföldjét, a Bánát krónikáját írja önéletrajzi elemekkel átszőve, vagy szülőfaluja, Ittabé népének 1904-es aratósztrájkját {Métely, 1970; Aszály, 1973), újabban sikeres drámák szerzője. Ellentmondásos költői pályát futott be Gulyás József (1937 —), aki „Nagyszerű részletek költője — idézzük a már citált kézikönyvet — éppen ezért, egy fokkal szertelenebb, ezzel magyarázható, hogy a maradéktalan költői kifejezés magaslataira még nem tudott eljutni” (133. p.) A korán elhunyt Tóth Ferenc (1940—1980) a népies-nemzeti versformák, a klasszikus verselésen át jutott el egyéni hangjához, a halála előtti összegzéshez. Azelőtt jelent meg néhány hónappal majd egy évtized termésével a Csontomiglan-csontodiglan című (1980) kötete. Jung Károly (1944 —) költői útja sajátosan alakult: szürrealista versek, Kassák Lajos kitapintható hatásától a prózaversig, legújabban a szonettig jutott el. Brasnyó István (1943 —) munkássága csak lazán kapcsolódik az Új Symposion-nemze- dékhez. Költőként indult, s „krúdys” utánérzetű novelláiban egyrészt a gyermekkorát elevenítette fel, másrészt az elsüllyedt közép-bácskai tanyavilágot. E mikrokörnyezet megidézésével szükségképpen jutott el a szociográfiához. Az első ilyen jellegű műve is ezt a címet kapta: Szociográfia (1973). Nem nosztalgiával jelenítette meg a letűnt tanyaiparaszti világot, hanem tényszerűen: így volt, ez volt a „síksági életforma”, s közép-bácskai emberarcok sorát vázolja fel. írásművészete kiforrott, elmélyült, egyfajta brasnyói realitás jelenik meg újabb köteteiben. A verseket is tartalmazó Csapda című (1971) könyvében, a Lampion afán-bzn (1972), a Famíliá-Ъап (1979), amely joggal a felszabadulás utáni négy évtized jugoszláviai magyar „sorsregénye”. Legújabb regényében {Majomév, 1984) pedig írásművészetének szintéziséhez érkezett, s a nyolcvanas évek jugoszláviai magyar irodalmának egyik legkiválóbb alkotása. A harmadik csoportba a magányosok, a maguk külön útját járó írók és költők tartoznak, akik elsősorban a megújított realista hagyományokat viszik tovább. Legfontosabb fórumuk 1971-ben Szabadkán Üzenet címmel indult folyóirat, amelynek elsődleges célja akkoriban, hogy a városban élő alkotók fóruma legyen. Az évek folyamán azonban olyan irodalmi esztétikai törekvések terévé vált, melyek a Hídban, illetve az Új Symposionban nem kapnak helyet. Az Üzenet hozzájuk képest hagyományosabb, a realista próza műhelye, s gazdag szociográfiai és művelődéstörténeti rovata a vajdasági magyarság történelmi, társadalmi helyzetéről, kulturális hagyományairól közöl írásokat. Vezető írói: Fehér Ferenc, Gulyás József, Kopeczky László, Németh István, Kolozsi Tibor (1915—1980), Mimics Károly, Petkovics Kálmán. A következő két alkotó pályája — Varga Zoltáné (1936 —) és Gobby Fehér Gyuláé (1943 —) — nemzedéki mozgalmaktól függetlenül alakult. Mindkettőjük munkásságát joggal sorolhatjuk a realista, a valóságkereső vonulatba. „Az induló Varga Zoltán nagy élménye a magány volt, — írja róla Bori Imre A jugoszláviai magyar irodalom rövid történetében (Újvidék, 1982) —, ennek ihletében fordult az emberek élete felé, és alakította ki nemcsak művészi világképét, hanem a világgal kapcsolatos elkötelezetett álláspontját is. Elsősorban azonban nem az foglakoztatta, ami az emberekkel történik, hanem ami tudatukban lejátszódik.” Ez jellemezte már első kötetét (A kötéltáncos, 1963), aztán a Kirándulás címűt 41
